Danny Boyle megint megcsinálta. Legalábbis az én szememben.
Az az igazság, hogy az ilyen filmekért vagyok akkora filmrajongó. Stílusos, csavaros, okos (az ilyenkor szokásos esetleges logikai bakik ellenére), gyönyörűen van fényképezve, remek az aláfestőzene, jól van elhelyezve, és tökéletesen érezhető a csúcspont, a színészek pedig könnyeden, élvezetből játszanak.
Franck (Vincent Cassel) és bandája meglovasítanának egy Goya-festményt. Az aukciósház embere, Simon (James McAvoy) a rablást meghiúsítandó, elrejti a képet, viszont mivel az akció során fejbe verik, elveszti az emlékezetét. Franck ezért elviszi egy hipnoterapeutához (Rosario Dawson), azt remélve, hogy a segítségével majd kiszedik a fickóból a festmény rejtekhelyét.
És innentől kezdődik csak az igazán nagy kavar, a film nem csak tér- és idősíkok közt ugrál, hanem a hipnózis kontra tudatos állapot közt is, úgyhogy nagyon kell figyelni.
Ráadásnak pedig ott van még a hab a tortán: a filmtörténelem egyik legindokoltabb meztelen jelenete.
Nem tudom, hogy a végét ismerve, érdemes lesz-e még megnézni később, ezt majd az idő eldönti, de az biztos, hogy ez a 100 perc most nagyon megérte.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.