Felforgatókönyv (Stranger Than Fiction)

Képzeljük el, hogy egy könyv szereplői vagyunk. Képzeljük el, hogy minden, amit teszünk, narrációként megjelenik a könyv lapjain. Képzeljük el, hogy a könyv az életünkről szól, és a halálunkkal ér véget. És képzeljük el, hogy ez a valóság.

A film témáját, és megvalósítását tekintve kicsit kénytelen voltam spoilerezni, de hagytam bőven felfedezni valót.

Harold Crick, adóellenőr (Will Ferrell) átlagos életet él. Átlagos lakása van, ahol egyedül lakik, egyetlen olyan ember van az életében, akit barátjának tekint, Dave (Tony Hale), a munkatársa. Harold Crickben semmi különleges nincs. Egészen addig, amíg egy reggel, fogmosás közben meg nem hall egy női hangot, amint az életét kommentálja: például szabatosan körülírja a fogmosás műveletét, vagy éppen azt, ahogy Harold nyakkendőt köt. Érdekes módon, Harold egy percig sem gondolja, hogy megőrült, bár a hang nagyon zavarja. Olyannyira zavarja, hogy a munkájára sem tud rendesen koncentrálni, így a barátja, Dave, amikor egy cukrász és egy értékpapír értékesítő adóellenőrzése között kell, hogy válasszon, Haroldnak adja a cukrászét, mert az mégis csak könnyebb munka. És így találkozik Harold Anával.

Tudom, elsőre furcsának hangzik a történet, de pont emiatt tetszett nekem, az eredetisége az, ami kiemeli az átlagos romantikus vígjátékok közül. Maga a sztori volt számomra meglepő, de ami még inkább meglepő volt, az Will Ferrell visszafogott, komoly alakítása; finom gesztusokkal játszik, tőle abszolút nem ezt szoktam meg, de azt hiszem, ha hagynák neki, simán megbirkózna drámaibb szerepekkel is.

Maggie Gyllenhaal-t mindig is kedveltem, mint színészt, és mint nőt egyaránt, de komolyan mondom, soha nem láttam még ennyire dögösnek. Talán a frizurája teszi (mindig kicsit kócos, nem, mintha most kelt volna föl az ágyból, de nem is most jött a fodrásztól, valahol a kettő között), talán a tetkói, de a kicsit furcsa arcberendezésével együtt is nagyon szexi volt. És nem utolsó sorban remekül játszott, de ez számomra már nem volt újdonság.

Két mellékszereplőt emelnék még ki: az egyikük Dustin Hoffman, az irodalomprofesszor szerepében, akihez Harold segítségért fordul. Nem véletlenül tartozik a kedvenc színészeim közé már régóta. Nem átütő az alakítása, de a habókos, kávéfüggő professzor szerepére keresve se találhattak volna nála alkalmasabb színészt.

A másikuk pedig a mindig zseniális Emma Thompson, az írónő szerepében, aki szinte az egész filmet végignarrálja. Ha másért nem is (dehogynem), miatta megéri eredeti nyelven nézni a filmet, gyönyörű brit akcentussal beszél, és a magam részéről a hangját is nagyon szeretem.

A film számomra talán egyetlen gyenge pontja Queen Latifah, akit nem tudom, miért erőltettek bele egy időben olyan sok filmbe (mostanság eltűnt hálistennek), mert tehetsége ugyan nem sok van, cserébe itt viszont úgy néz ki, mint egy nadrágkosztümbe bújtatott smasszer.

Rövid időn belül kétszer néztem meg a filmet, egyrészt, mert már elsőre is írni akartam róla, de akkor elmaradt, másrészt pedig mert nagyon tetszett, igazi tartalmas szórakozás, közel másfél órányi mosollyal az arcomon.