Sráckor (Boyhood)

Richard Linklater rendező 12 évvel ezelőtt úgy gondolta, rendez egy felnövés történetet, de egyúttal csavar is a témán, és amellett, hogy időközben más filmeket is csinált, időről időre összejött ennek a filmnek a stábjával is leforgatni egy-egy jelenetet. Így a szereplők tényleg a szemünk előtt változtak, mi pedig kaptunk egy kvázi családi homevideó-válogatást közel három órában. Lehet arról vitatkozni, hogy a film minőségén ez a koncepció javít-e, de az biztos, hogy ezt a fajta kreativitást, és művészi alázatot mindenképpen értékelni kell.

Mason (Ellar Coltrane), a kissé visszahúzódó, magának való srác Houstonban él az anyjával, Oliviával (Patricia Arquette), és a nővérével, Samanthával (Lorelei Linklater). Az apja (Ethan Hawke) Alaszkában dolgozik, és csak ritkán látogatja meg őket, de olyankor a gyerekek egymást túllicitálva próbálják apjuk figyelmét lekötni. Olivia nehezen boldogul a gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével. Kénytelen visszamenni az egyetemre, hogy lediplomázva jobb állása, és több pénze legyen, de tudja, hogy a gyerekeknek apára is szükségük van, így próbálja a kapcsolatait is eszerint alakítani több-kevesebb sikerrel. Az évek során többször költöznek egyik helyről a másikra, a gyerekeket eléggé megviseli a gyakori iskolaváltás, Oliviának pedig nem csak a saját, mindennapos problémáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy például Mason fülbevalót lövetett magának, vagy hagyta, hogy az egyik lány az iskolában kifesse a körmét, Samantha hajfestéséről nem is beszélve.

A filmre azt hiszem a legjobb szó a "hétköznapi". Pozitív értelemben persze, de semmi olyat nem látunk igazából, ami ne fordult volna elő mással, vagy épp pont velünk. Aki látott már felnövés történetet, annak ismerős elemek köszönnek majd vissza, de nincs is ezzel gond. Maga a koncepció, és a képi világ így is eléggé kiemeli az átlagból.

Kedvelem Richard Linklatert. Nem dobálózom könnyelműen a "kedvenc" jelzővel, de az biztos, hogy szeretem, amit csinál, és ahogy csinálja. Ez az ötlet amúgy se nagyon pattanhatott volna ki másvalaki fejéből, és ebben a filmben is felfedezhetők a stílusjegyei. Olyan a kamerakezelés, hogy úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a szereplők körül, abszolút nem filmhatású az egész, fantasztikus a zenei aláfestés, jó dalok, jól összeválogatva.

A főszereplő Ellar Coltrane-re azt hiszem, érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni. Abszolút nem egyenletes a teljesítménye, de ezt nyugodtan betudhatjuk a rutintalanságának, viszont megvan benne a tehetség, és nem kevés remek pillanat fűződik hozzá.

A nővérét alakító Lorelei Linklater a rendező lánya, és bár a film második felében már kevés szerep jut neki, az egyik kedvenc jelenetem épp hozzá kötődik: amikor az apjuk elviszi a srácokat bowlingozni, és a lány elmeséli, hogy jár valakivel, az apa pedig megpróbál szexuális felvilágosító gyorstalpalót tartani, a lány pedig zavarba jön. Semmi extra nincs a jelenetben, mégis annyira őszinte az egész, hogy muszáj mosolyogni rajta.

Ethan Hawke-ot mindig is tehetségesnek tartottam, most is remek, a film legjobb pillanatai amúgy is azok, amikor az apa meglátogatja a srácait.

Patricia Arquette sem hoz semmi kimagaslót, egyszerűen csak tart egy megbízható szintet, de azt végig nagyon jól. A főszereplőn kívül amúgy talán rajta látszanak meg legjobban az elmúlt évek.

12 évig tartó forgatás. Olyasmi ez, amit nem hinném, hogy bárki csinált volna ezelőtt. Követel egyfajta alázatot, és elköteleződést, de azt hiszem, megérte a bele fektetett munkát. Talán egy kicsit rövidebbre kellett volna vágni, de ez legyen a legnagyobb baja. Nem tudom, újranézős lesz-e, azt majd az idő eldönti, de számomra így egyszer simán jó volt ez a 165 perc.