Számomra ez a negyedik falas filmek non plus ultrája. És a legjobb film a szakításról (férfiszemszögből). Meg az egyik legjobb könyvadaptáció annak ellenére, hogy az eredeti brit környezetből átemelték Chicagoba.
Rob (John Cusack) és Laura (Iben Hjelje) éppen szakítanak, a srác pedig ennek kapcsán végigveszi életének eddigi legfájdalmasabb csalódásait. Mindannyian átéltünk hasonlókat, még ha nem is ebben a formában, nincs ebben semmi eredeti, de talán a látottak olyasmire is rávilágítanak, amit az akkori élmények hatása alatt nem vettünk észre, és talán okulni is tudunk belőle.
Nem sok olyan film van, amit az első megtekintés óta sem láttam eredeti nyelven, de ez azok közé tartozik. Tökéletesen eltalált magyar hangok, remek párbeszédek, bármikor tudnék belőle idézni, álmomból felkeltve is.
"Mi volt előbb: a zene, vagy a szenvedés? Azért hallgatok zenét, mert szenvedek? Vagy a zene okozza a szenvedésemet?"
És ha már a szinkron ennyire jó, hát a színészválasztásban sincs hiba: John Cusack ugyan egy ideje elég érdekes filmeket csinál, de ide tökéletes volt. A téma nem követel meg hatalmas színészi kvalitásokat, de jól boldogul a karakterrel, ráadásul sikerül néhány jelenetbe komolyabb érzelmeket is vinnie, lásd például, amikor Laura elmondja Robnak, hogy lefeküdt az új pasijával, érdemes a tekintetét figyelni:
"Rob: - Lefeküdtetek?
Laura: - Mit akarsz hallani?
Rob: - Azt, hogy nem. És azt akarom, hogy igaz legyen.
Laura: - Sajnálom, nem tehetem."
Akit viszont külön kiemelnék, az Jack Black. Ő alakítja Rob zeneboltjának egyik alkalmazottját, és egyszerűen csúcsra pörgetve hozza a harsány, bunkó zenefanatikust, aki mindenki más ízlését megkérdőjelezi.
"Vevő: - Megkaphatnám az "I Just Called to Say I Love You"-t? A lányomnak szeretném, születésnapjára.
Barry: - Nem.
Vevő: - Miért?
Barry: - Azért, mert nyálas, silány zene. Mi nem tartunk "I Just Called to Say"-típusú szarokat. Jézusom! Ismeri maga egyáltalán a lányát? Kizárt dolog, hogy tetszene neki! Jaj, bocs, kómában van?"
Na és persze töménytelen mennyiségű jófajta popzene. Nem az a nyálas tucatpop, mint mostanság, és persze azt sem mondanám, hogy mindet hallgatnám a filmtől függetlenül, de itt, ebben a formában remek volt. Na persze egy popzenéről (is) szóló filmben ez persze alapkövetelmény.
Szóval ennyi ez, mondom, nem nagy truváj, egyszerűen csak egy jó film, jól tálalva. Nyugodt szívvel ajánlom minden pasinak. Azt meg különösen, hogy miután megnézték, nézessék meg a barátnőjükkel is.
"Akkor maradhatunk ennyiben?"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.