Szívmelengető történet a felnőtté válás kezdeti lépéseiről, és arról, hogy ha elveszítünk valakit, azt mindannyian másképp dolgozzuk fel. Mindezt egy szuperhős-moziba ültetve.
Hiro Hamada, és bátyja, Tadashi a futurisztikus San Fransokyoban (San Fransisco és Tokyo látványos, és gyönyörű elegye) élik mindennapjaikat. Bár Hiro még csak 14 éves, sokkal okosabb, mint a korabeli gyerekek, igazi zsenipalánta, aki robotokat épít, majd ezekkel illegális viadalokon vesz részt. Épp ezért persze rendszeresen bajba is kerül, de a bátyja mindig ott van, hogy kihúzza a csávából. Hironak, mint a legtöbb kamasznak nincs igazi életcélja, a robotharcra is csak, mint könnyű pénzkeresetre gondol, egészen addig a napig, amikor Tadashi magával viszi az egyetemre, ahol robotikát tanul, és megmutatja neki a projektet, amin épp dolgozik. Ez a projekt pedig a Baymax névre hallgató egészségügyi robot. Hiro elhatározza, hogy részt vesz a tudományos versenyen, ahol a győzelem egyenes út az egyetemre való felvételhez. Azonban történik egy váratlan és tragikus esemény, ami mindent egycsapásra megváltoztat.
Érdekes, hogy a Disney az utóbbi időben szinte csak folytatásokat adott ki a kezei közül, aztán fölvásárolták a Marvelt, erre kijönnek egy olyan animációs filmmel, ami ugyanúgy magán hordozza az ő eredeti stílusjegyeiket, de jócskán meg van fűszerezve a szuperhősfilmek legjobb elemeivel. És tökéletesen működik, gyerekeknek, és (olykor gyermeklelkű) felnőtteknek egyaránt, mégpedig azért, mert a hibái ellenére is hatalmas szíve van.
Simán beleköthetnék abba, hogy a szereplők nagy többsége gyakorlatilag egydimenziós, a nevükön, és néhány tulajdonságukon kívül nem tudunk meg róluk semmit. Ez utóbbiak is csak arra szolgálnak, hogy meg lehessen őket különböztetni. És ugyanúgy igaz ez a főszereplőkre is. Beleköthetnék, ha akarnék. De nem akarok. Egyrészt, mert ez mégis csak egy mese, másrészt pedig nem hinném, hogy a Disney korábbi munkáiban is annyira ki voltak dolgozva a karakterek. Elég, ha a jó és a rossz egyértelműen elválasztható egymástól, a tanulság át fog jönni.
És ez már csak azért is érdekes, mert ebben a mesében a jó nem egyértelműen jó, és a gonosz sem egyértelműen gonosz. Sokkal inkább szürke mindkettő, semmint fekete vagy fehér, és ettől működik olyan jól például a filmbeli fordulat. Régen lepődtem meg animációs filmen, de most sikerült.
A látvány egyenesen pazar. Ez persze bizonyos fokig el is várható, de tényleg nem lehet betelni vele, annyira káprázatos. Ráadásul egy rakás dolgot rejtettek el a képeken (úgy rajzfilmes, mint képregényes utalásokat), szerintem többszöri nézésre sem lehet észrevenni mindent. Aki esetleg mégsem akar a keresgéléssel vesződni, az kattinthat egy videóért, amiben összegyűjtötték őket, de előre szólok: ennél spoileresebb nem is lehetne, szóval én csak a film megtekintése után javaslom.
És ha már a rejtett poénoknál tartunk: nem is szuperhősfilm lenne, ha egy bizonyos valaki nem cameozna benne, de bátran állíthatom, ez az eddigi legjobb. Éles szem kell hozzá, hogy először észrevegyük, végül pedig maradni kell a stáblista után is.
Szóval, ha eddig nem lett volna világos, csak ajánlani tudom. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A Disney-nek pedig azt javaslom, hogy sokkal kevesebb éneklést (ebben hála istennek egy sem volt), és sokkal több ilyet, én mindenképp vevő lennék rá.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.