"Elveszítem a tájékozódó képességemet, különféle tárgyakat, az alvás képességét, de leginkább az emlékeimet veszítem el. Egész életemben emlékeket halmoztam fel. Ők lettek úgymond a legértékesebb vagyontárgyaim. Az az este, amikor megismertem a férjemet... amikor először tartottam a saját tankönyvemet a kezemben... a gyermekvállalás... a barátok... utazások a világban. Minden, amit az életben felhalmoztam, minden, amiért olyan keményen dolgoztam... Most mindezt elrabolják tőlem. Ez maga a pokol. De ez lesz még rosszabb is. Hiszen ki venne komolyan minket, ha egyszer olyan messze vagyunk attól, akik egykor voltunk? A furcsa viselkedésünk, és az ügyetlen mondataink megváltoztatják azt, ahogy mások érzékelnek minket, és ahogy mi érzékeljük magunkat. Nevetségesek... esetlenek... komikusak lettünk. De ez nem mi vagyunk. Ez a betegségünk. És mint minden betegség, van oka... van lefutása, és lehet rá gyógyír."
Alice Howland (Julianne Moore) nyelvészprofesszor éppen az 50. születésnapját ünnepli családja körében. Az este folyamán kicsúszik a száján egy mondat, ami egyáltalán nem kapcsolódik az éppen folyó beszélgetéshez, de nem vesz róla igazán tudomást, hiszen néha mindannyian mondunk oda nem illő dolgokat. Betudja annak, hogy kimerítő napja volt, de később egyre szaporodnak az ehhez hasonló furcsaságok: beszédet kell tartania, de nem jut eszébe a soron következő mondat, pár perces különbséggel kétszer mutatkozik be ugyanannak az embernek, vagy eltéved a reggeli rutin kocogás alatt. Aggódni kezd, de a családjának nem szól, amíg nem tud biztosat, azonban kivizsgáltatja magát egy neurológussal, aki az Alzheimer-kór egy igen ritka válfaját diagnosztizálja nála. És nem csak azért ritka, mert 50 évesen még túl fiatal, hogy megkapja a betegséget, hanem azért is, mert a kór örökletes, így a gyerekei 50-50 %-os eséllyel szintén megkaphatták.
Akármekkora spoiler (ennél több úgysem lesz), azt mégis jobb előre tisztázni: ez a film nem ad reményt. Nem arról szól, hogy Alice legyőzi a betegséget, hanem arról, ahogy a családja, a környezete, és ő maga kezeli a helyzetet. Kendőzetlen és megrázó történet egy intelligens nőről, aki néhány hónap leforgása alatt gyakorlatilag árnyéka lesz valaha volt önmagának.
Julianne Moore káprázatos alakítást nyújt. Ha csak ennyit írnék is lefedné a látottakat, de az igazság az, hogy meg sem közelíteném azt, amit a vásznon látunk tőle. Az egész film sem esik túlzásba, nem tolakodóan adagolja a drámát, de Moore tökéletesen igazodik ehhez. Finom eszközökkel, de olyan hatásosan játszik, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csak egy filmet nézünk.
És ebben rejlik a mű igazi ereje: a hétköznapiságában. Hogy tudjuk, a betegség nem válogat; hogy ez bárkivel előfordulhat, akár a szomszédunkkal, a barátainkkal, vagy akár a szeretteinkkel is. És azt is tudjuk, hogy nincs rá gyógymód. Léteznek gyógyszerek, amik enyhíthetik a tüneteket, Alice is megtesz mindent, de igazából csak késleltetni tudja az elkerülhetetlent.
Beszélhetnék arról, hogy a férjet alakító Alec Baldwin mennyire jó. Vagy arról, hogy Kristen Stewart újra bebizonyította számomra azt, hogy tud színészkedni, ha akar. Beszélhetnék a csodálatos kamerakezelésről, vagy a fantasztikus aláfestő zenéről. De ez nem olyan élmény volt. Ez az a fajta film, amiről nem beszélni kell, nem kielemezni, hanem egyszerűen csak látni kell, bármennyire is nehéz és fájó a téma. A katarzis nem marad el, higgyetek nekem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.