Andre Allen (Chris Rock) egykor remek stand-upos volt, aztán rábíztak néhány vígjátékot, amikkel végképp befutott Hollywoodban, de mára már belefáradt a viccelődésbe. Úgy érzi, sokkal több van benne, mint egy átlagos vicces fickó, megmutatná a komoly oldalát is, ezért elvállal egy drámai karaktert egy rabszolgalázadásról szóló filmben. De ha az emberek megszoktak egy szerepben, nehezen emésztik meg, ha nem azt kapják, amit várnak. Andre mindenhol promótálja a filmet, ahol csak lehet, de a rajongók lépten-nyomon a korábbi sikereit emlegetik fel, reality-sztár menyasszonya (Gabrielle Union) pedig mindenképpen rá szeretné venni, hogy a TV élőben közvetítse az esküvőjüket. És, ha még ez sem lenne elég, a Times magazin kiküld egy újságírót (Rosario Dawson), hogy csináljon Andreval mélyinterjút.
Mindig is kedveltem Chris Rockot annak ellenére, hogy nem sok filmben láttam. Volt szerencsém néhány stand-upjához is, és nagyon tetszett az egyedi humora, ami bár kőkeményen szatirikus, néha kifejezetten durva, helyenként trágár, de, ha olvasunk a sorok között, biztosak lehetünk benne, hogy végig őszinte. És ilyen ez a film is. Alapvetően egy dráma a sztárság árnyoldalairól, alkoholizmusról, érdekkapcsolatokról, Hollywood álságosságáról, és arról, hogy nem feltétlenül kell hatalmasat váltani ahhoz, hogy megmutathasd, mire vagy képes, elég (újra) meglelni az örömet abban, amiben jó vagy. És ez az üzenet az, amitől a film végig feelgood marad.
És Chris Rock remek. Nem csak színészként, hanem rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet, és egyedi stílusa szinte kézzel tapintható. Ráadásul önkéntelenül is eszünkbe jut a képsorokat nézve, hogy még ha árnyaltan is, de saját életére, saját karrierjére reflektál. Pazar dialógusokat kapunk, és végig szépen egyensúlyozik a dráma és a komédia határán, mert, még ha a ritmus itt-ott meg is bicsaklik, a megfelelő helyen egy jó beszólás, vagy egy jó poén mindig továbblendíti.
Rosario Dawson pedig kiváló partnere. Ugyanazt elmondhatom róla, mint Rock-ról, azaz, hogy mindig is kedveltem, és bár ez ügyben nyilván jelentősége van a külcsínnek, ugyanígy meg vagyok győződve a tehetségéről is. Legyen az humoros, vagy drámai jelenet, mindkettőben ugyanolyan jól helytáll. És igen, tetszik is, amit látok, még a fölnyírt frizurájával együtt is.
Gabrielle Unionnak - mint általában - az volt szerepe, hogy takaros biodíszlet legyen, és ezt maximálisan teljesíti is, de hála istennek nem ragadt le ennél, hanem abban a nyúlfarknyi mellékszerepben olyan tökéletesen hozza a tenyérbemászó reality-celebek sajátosságait, hogy legalább olyan emlékezetes az alakítása, mintha főszereplő lenne.
Nem mennék bele, rajtuk kívül még kiket láthatunk a filmben, mert nagyon hosszú lenne a lista. Elég, ha megnézzük a stáblistában hány "himself" és "herself" szerepel. Chris Rock összetrombitálta az összes haverját, vannak köztük ismertebbek és kevésbé ismertek egyaránt, de jellemzően azok a film legjobb jelenetei, amikor haveri körben vannak. Még akár azt is megkockáztatom, azok ott mind improvizációk, semmi sem volt megírva előre. Csak, hogy egy példát mondjak: az önmagát alakító Adam Sandler abban a két percben, ameddig látjuk, viccesebb, mint az elmúlt tíz filmjében együttvéve.
Tetszett a film. Megvannak a maga hibái, de végig őszinte próbál lenni, és maga a mondanivaló is jó. Nem megy át öncélúságba, nem akarja saját magát piedesztálra emelni, egyszerűen csak megpróbálja megláttatni velünk a különbséget a sztár és az ember között.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.