Halálos iramban: Ötödik sebesség (Fast Five)

A film, ami megkedveltette velem a Halálos iramban-sorozatot? Na jó, ez így ebben a formában nyilvánvaló túlzás, hiszen összesen két részről beszélhetek eddig, amit kedvelek. És azzal is tisztában vagyok, hogy egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami idén már a hetedik részénél jár, illő lenne kronológiai sorrendben haladni, de nem teszem, és erre két okom is van: egyrészt miért kellene nekem ugyanolyannak lennem, mint a többieknek, akik már írtak az említett filmekről, másrészt pedig a kronológiai sorrend egyúttal azt is maga után vonja, hogy újra kellene néznem az elejétől minden részt, arra pedig se időm, se kedvem. Ez van, ezt kell (vagy nem kell) szeretni.

Dom-ot (Vin Diesel) éppen egy rabszállító busszal viszik a börtön felé, amikor Brian (Paul Walker) és Mia (Jordana Brewster) kiszabadítja. Ezután külön utakon ugyan, de Rio felé veszik az irányt, ahol is egyből belecsöppennek egy nagy összegekkel kecsegtető autólopási balhéba. Azonban az akció nem úgy alakul, ahogy várták, és ezzel magukra haragítják a helyi drogbárót (Joaquim de Almeida), ráadásul egy elit alakulat is a nyomukban van, élükön Hobbs különleges ügynökkel (Dwayne "The Rock" Johnson), akik készek földig rombolni a várost, csak, hogy elkapják őket.

Mit várhatunk egy olyan filmtől, aminek az első perceiben két kocsival felborítanak egy buszt (ami mellesleg tömve van emberekkel), és mégis mindenki megússza? Hát fizikát vagy realitást biztos nem. És jól is van ez így. A Halálos iramban-filmek univerzumában így működnek a dolgok.

2011-es a film, így már mindenki látta, aki meg akarta nézni, aki meg nem, annak se mondom, hogy sürgős pótolnivalója lenne. Viszont éppen ezért kivételesen spoilerek is előfordulnak, ezt csak a miheztartás végett mondom.

Jelen poszt amúgy is kissé rendhagyó lesz, de az igazság az, hogy szinte kötelező jelleggel néztem újra a hetedik rész előtt, és az élmény megint előhozta belőlem a gyermeki lelkesedést. És nem azért, mert a film annyira jó lenne. Távolról sem. Látom a hibáit, de annyira, hogy, ha akarnám, a földbe tudnám döngölni, de teljesen felesleges. Egy ilyen film nem arról szól, hogy azt figyeljük, egy-egy ugratás alkalmával a való éleben vajon hány darabba tört volna az adott autó alváza. Nem arról, hogy a finálé előtt a fiúk ellopnak négy rendőrautót, de mielőtt magában az akcióban használnák őket, még van idejük kettőt feltuningolni, becsövezni, megerősíteni a hátsó lökhárítóikat, és kompletten átfényezni, természetesen matt feketére, mert úgy vagány. Arról nem is beszélve, hogy ahhoz a bizonyos fináléhoz hányszor változtatnak az eredeti terven. Csak szőrszálhasogatás lenne, pedig épp csak a felszínt kapargatom.

Szóval, ha hallgattok rám, akkor nem az ilyesmire figyeltek, hanem hátradőltök inkább, és minimális agytevékenységgel átadjátok magatokat a felhőtlen szórakozásnak. Mert ez az, amiről valójában szól ez az egész. Hol máshol láthatunk olyasmit, hogy egy széffel ledózerolnak egy fél várost, jelentős számú autóállománnyal együtt? Hol máshol láthatunk egy olyan egyszerű jelenetet, amiben Diesel és Johnson nagyjából 10 másodpercig csak keményen nézik egymást, de a vászonról közben szinte csurog a tesztoszteron? És amikor ez a két fickó fizikailag is egymásnak feszül, hát ott kő kövön nem marad. Nekik elhisszük, hogy átdobják egymást különböző falakon, és ablakokon, és nem, egyikük sem ússza meg sértetlenül, de a gigászok harca így hiteles, ezzel a két fickóval, és az ő kettejük karizmájával.

És lehet, hogy ciki, ha egy négyéves filmnél itt-ott kilóg a CGI lóláb, de azért azt se felejtsük el, hogy az autós jelenetek nagy részét, még, ha ellenőrzött körülmények között is, de megcsinálták. Nyilván vannak olyan helyzetek, hogy ezt, vagy azt egyszerűen nem lehet kivitelezni. Túl veszélyes, vagy csak nem elég látványos, de az alkotók mégis arra törekedtek, hogy az adott kereteken belül minél realisztikusabbak legyenek, bármennyire is furcsának hangzik ez ebben a környezetben. És ez az, amit semmilyen CGI nem pótol. Ha egy filmben olyan autósüldözés van, ahol autók törnek ripityára, akkor a néző joggal várhatja el, hogy igazi autókat láthasson ripityára törni, és ne szúrják ki a szemét a pixelek.

Kellenek néha olyan filmek, amik láthatóan nem veszik magukat komolyan, csupán szórakoztatni akarnak. Felejtsük el a logikát, és a realitást, egyikre se lesz szükségünk. Csak, és kizárólag a gyermeki énünkre, arra, aki kis korában otthon a matchboxaival játszott. Nem tudom, hogy a hetedik részre (vagy azután), még hová lehet ezt fokozni, vagy kell-e egyáltalán. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez a két óra már néhány alkalommal elszórakoztatott, és mindig ugyanazt a széles mosolyt csalta az arcomra.