Kétéjszakás kaland (Two Night Stand)

"Nagyszerű ötletem támadt. Oké, figyelj rám, szóval csapdába estünk itt. Egy elképesztő kísérletben veszünk részt, mint a labor patkányok. Szexeltünk, de nincsenek érzéseink egymás iránt, ugye? És amint az idő kitisztul, te elmész. Nincsenek közös ismerőseink, szóval valószínűleg soha többet nem látjuk egymást. Szóval kihasználhatjuk ezt az időt, és lehetünk őszinték egymáshoz, adhatunk egymásnak tanácsot és építő jellegű kritikát, hogy jobb szeretőkké válhassunk a következő embernek, akivel együtt leszünk."

Megan (Analeigh Tipton) és Alec (Miles Teller) egy online randioldalon találkoznak. Egyikük sem keres komoly kapcsolatot, csupán egyéjszakás kalandra vágynak, az időjárás viszont közbeszól, ugyanis másnapra virradóra olyan hatalmas hóvihar csap le New Yorkra, hogy mindketten a fiú lakásában rekednek. Az alapvetően kínos szituációból így kénytelen-kelletlen megpróbálják kihozni a legjobbat, azaz megismerni a másikat.

Viszonylag régóta meg akartam már nézni ezt a filmet, és erre két jó okom is volt: egyrészt szeretem az egyhelyszínes-egyszereplős sztorikat (még ha itt kettő is az az "egyszereplő"), másrészt pedig Miles Teller személye, aki tavaly került a látóterembe a Whiplash kapcsán. A srác valami elképesztő tehetségről tett tanúbizonyságot abban a filmben, ezért igyekszem pótolni az eddigi munkásságát, hogy megtudjam, vajon csak egyetlen alkalomról volt-e szó.

Nos azt kell, hogy mondjam, nem, de ne szaladjunk ennyire előre.

Lehetett volna ebből az alapfelütésből egy teljesen átlagos, vagy akár bárgyú romkom is, olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat, csak, hogy legyen mit adni a moziknak a világ leghaszontalanabb/legüzletiesebb ünnepén, ismertebb nevén: Valentin napkor. Hogy a fenti jelzők nem állnak a filmre, arról egyrészt maga az ötlet eredetisége (nem hiszem, hogy volt már hasonló, de javítsatok ki, ha tévednék), másrészt pedig a remek casting tehet.

A helyszín, azaz Alec lakása - az egyéb, csak háttérül szolgáló külső felvételek most nem számítanak - gyakorlatilag hibátlanul van berendezve, mert higgyétek el, nagyon is sokat számít ez. Mivel a film java része itt játszódik, fontos, hogy kvázi otthon érezzük magunkat benne. Nincs túl kiforrott lakberendezői vénám, de nekem tetszett, amit láttam. Egyszerű, letisztult, mégis praktikus és élhető, ráadásul a srácnak tonnányi bakelitlemeze van, amivel engem - továbbra is a mértékegység-hasonlatoknál maradva - megvettek kilóra.

És akkor a casting, udvariassági sorrendben: Analeigh Tipton nagyon cuki. Tipikus modellalkat, hatalmas bociszemekkel, szóval az eyecandy-faktor ki van pipálva. Nem most láttam először, de a tehetsége kevésbé maradt meg bennem, ennyi hímsovinizmust nézzetek el nekem. A játékában amúgy semmi kivetnivaló nincs, hozza azt, ami ide kell.

És, hogy milyen Miles Teller az emlegetett Whiplash után? Nem rosszabb, csak más. Hiába, na, ez a film nem egy lélekbúvár dráma, nem követel meg akkora átélést, a rendezői instrukció is szerintem nagyjából kimerült abban, hogy "add önmagad". És Teller (akárcsak partnere) ennek maradéktalanul eleget is tesz. Nem két színészt láttam, akik a szerepüket játsszák, hanem csak két fiatalt a saját gesztusaikkal, és ez így volt jó. Az összhang amúgy remek kettejük között, a kémia, ahogy mondani szokták, működik.

A vége felé kicsit elveszti a ritmust a film, illetve inkább úgy mondom, hogy addig működik igazán jól, míg a lakásban vannak, de legalább azt a típusú befejezést, ami az ilyen és ehhez hasonló romkomok velejárója, elég jól használja, sőt egy minimálisat még csavar is rajta. Szóval, ha olyan romantikus vígjátékra lenne szükségetek, ami pasiszemmel nézve is jó szórakozás, ráadásul mindketten tanulhattok belőle, ezt nyugodt szívvel tudom ajánlani. Nincs benne semmi nagy truváj, de egy szombat estére teljesen rendben van.