Danny Collins

"A gazdagság és a hírnév nem változtatja meg a gondolkodásodat. Nem rontja el a művészetedet. Csak te rendelkezel felette."

Danny Collins (Al Pacino) egy kiöregedett rocksztár, aki több, mint 40 éve van a pályán, de új dalt már nagyon régen nem írt, csak a 30 évvel ezelőtti sikereivel turnézik. Nincs semmi motivációja az életben, a hakniesteket is csak némi kokain és rengeteg pia segítségével tudja végigcsinálni. Sorrendben a harmadik házassága megy már tönkre, amikor rajtakapja a feleségét - aki természetesen a lánya lehetne -, amint épp megcsalja. De Danny már ezt is szinte természetesnek veszi. Egyrészt belefásult az egészbe, másrészt pedig történt valami váratlan: évtizedes késéssel kézhez kap egy levelet, amit John Lennon 1971-ben írt neki. Ugyanis Danny még kezdő énekes volt, amikor adott egy interjút egy akkor neves zenei magazinnak, amit Lennon elolvasott, és megpróbált volna segíteni a feltörekvő ifjúnak elkerülni a hírnév árnyoldalait. Ez a levél pedig arra ösztönzi Danny-t, hogy átértékelje az életét, és megpróbálja felvenni a kapcsolatot soha-nem-látott fiával (Bobby Cannavale) és annak feleségével (Jennifer Garner).

Melankolikus felnövéstörténet, Al Pacino jutalomjátékával, és remek zenékkel, egy elsőfilmes rendezőtől.

Az idejét sem tudom, mikor láttam Al Pacinotól jó filmet. Vagy legalább olyat, amiben nem a megszokott - és, megjegyzem, eléggé ripacs - manírjait hozta. Pedig nem csak korosztályának egyik legkiválóbb színésze, hanem filmtörténeti szempontból is az. Erre most itt van ez a film, szinte a semmiből, Pacino pedig gyakorlatilag lubickol a szerepben. Nincsenek kínos manírok, csak érzékeny játék, fantasztikus eszköztárral, és remek humorral.

Mert ugyan alapvetően drámai a felütés, és erre a kezdő képsorok csak rátesznek - láthatjuk, ahogy Danny kokót szippant, és whiskey-t vedel, az egyre terjedelmesebb hasát is már csak a fűző tartja kordában -, de a történet előrehaladtával mindig a megfelelő pillanatban van feloldva a feszültség némi intelligens, finom humorral. Elsőfilmes rendezőhöz képest Dan Fogelman biztos kézzel irányít, a színészvezetése, és az arányérzéke is kiváló.

Jennifer Garnert sosem tartottam nagy tehetségnek, mégis időről-időre belefutok néha olyan alkotásokba, amikben, ha nem is brillírozik, mégis remek. Visszafogott a játéka, és megbízhatóan hozza a film témájához kellő szintet.

Mint, ahogy Bobby Cannavale is. Habár ő most is megmaradt olyannak, akire tipikusan úgy szoktam utalni, mint a fickó akinek ismerős az arca, csak nem tudom, honnan. Nyilván láttam már más filmben is, csak ennél emlékezetesebb nem maradt. Most sem rossz, de nem kiugró. Viszont legalább szépen illeszkedik a többiekhez.

Annette Beninget pedig méltattam már korábban, és most sem okozott csalódást. Szépen öregszik, és az alakítása sem hagy kívánni valót maga után.

Az aláfestő zenék pedig fantasztikusan lettek összeválogatva. Lehet, hogy istenkáromlás (jöhetnek a kövek nyugodtan), de sosem voltam Beatles-rajongó, engem valahogy az a láz nem kapott el, de garantálom, hogy John Lennon Imagine-jét még sosem láttam/hallottam ilyen tökéletesen időzíteni egy adott jelenetsorhoz.

Igaz történeten alapul, vagy sem (a plakát "inspired by..."-feliratánál nekem szimpatikusabb a film első képkockáin megjelenő "the following is kind of based on a true story a little bit"), mind a film témáját, mind pedig a kivitelezését illetően rendkívül őszintének hat, és ez az, amiért szerintem megéri megnézni. Megmutatja a sztárság árnyoldalait is, azt, hogy a töménytelen mennyiségű pénz, a drogok, az ital és a könnyű nőcskék hogyan szipolyozhatnak ki egy embert annyira, hogy legszívesebben pofán köpné magát minden alkalommal, amikor a tükörbe néz. De a fenti idézetből kiindulva, ez mind csak választás kérdése, és a te felelősséged.

És kivételesen nem a feliratsznob beszél belőlem, de a trailer szinkronja borzasztó, szóval, ha tehetitek, inkább eredeti nyelven nézzétek meg a filmet, mert ég és föld a különbség.