Paul Conroy, teherautó-sofőr (Ryan Reynolds) egy koporsóban ébred, kipeckelt szájjal, és összekötözött kézzel. Utolsó emléke, hogy a konvoját fegyveresek támadták meg Irakban, társairól nem tud, őt magát viszont túszul ejtették, váltságdíjért cserébe. Egyetlen reménye van a szabadulásra, egy ütött-kopott mobiltelefon, de a térerő ingadozik, és az akkumulátor is merülőfélben van.
Rutinos olvasóim már tudhatják, hogy rajongok az egyhelyszínes-egyszereplős történetekért, de ez a film mindkét szempontból csúcsra van járatva. Olyannyira, hogy ha bármikor valaki kételkedne Ryan Reynolds színészi kvalitásaiban, ezt nyugodt szívvel hoznám fel ellenpéldának. Mert nem túlzás azt állítanom, hogy ő aztán kilépett a komfortzónájából a film kedvéért.
És fantasztikusan játszik. Karakterének reakciói bár nem feltétlenül, és nem minden esetben logikusak, de épp ettől esendőek, emberiek. Telefonhívásaival minden szalmaszálba megpróbál belekapaszkodni, és elkeseredettsége, kilátástalansága ott tükröződik az arcán, ott van minden hangban, ami elhagyja a száját. Ez kell ahhoz, hogy a film berántson, hogy együtt tudjunk érezni a szereplővel.
Ez, és a szintén fantasztikus atmoszféra. Ahogy a nyitó képsorban percekig csak a sötét képernyőt látjuk, abban a pillanatban ott érezzük magunkat mi is abban a faládában, és görcsbe rándul a gyomrunk. Ezt éri el Rodrigo Cortés, rendező, a kamerakezeléssel, a fénnyel való játékkal - amivel ráadásul olyan ritmust ad a filmnek, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá vizuálisan sem - és a zenével pedig még fokozni is tudja a hatást. A forgatás nyilván nem volt egy leányálom sem a stábnak, sem Reynoldsnak, de egy ehhez hasonló klausztrofób hangulat megteremtéséhez áldozatokat kell hozni.
Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni a filmmel szemben, mégpedig a kígyós jelenetet. Értem a célját - és el is éri azt -, a feszültség fokozását, de ha azokat a képsorokat kivágjuk, a sztori íve nem szenved csorbát, csak a játékidő lenne rövidebb nagyjából 2-3 perccel.
Ami viszont a szememben még mindenképp dicséretre méltó, az maga a befejezés. Az a fajta, ami után percekig letaglózva nézel magad elé, mert gyakorlatilag szakít minden hagyománnyal, amit lezárás címszó alatt megvalósítani szokás. De azt hiszem, ehhez a filmhez épp ilyen illett, pontosan így kerek az egész.
Nem könnyű darab, elismerem, de én feltétlenül ajánlom a zsáner rajongóinak, mert megkockáztatom, hogy egyedülálló élményben lesz részük.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.