Jon (Joseph Gordon-Levitt) élete a külsőségekről szól: kisportolt test, menő kocsi (1972-es Chevrolet Chevelle SS), patent kégli, ahova minden éjjel más - jobbnál jobb - nőt visz fel. De persze Jonnak ez sem elég. Mert Jon pornófüggő. Olyasvalaki, aki képes felkelni éjjel - amikor az aktust már kipipálta, de az aktuális nő még alszik -, hogy pornót böngésszen a laptopján, és könnyítsen magán (aztán pedig vasárnaponként eljár a templomba meggyónni bűneit). De aztán találkozik Barbarával (Scarlett Johansson), és mindenkinek azt mondja, a lány a legszebb dolog, amit valaha látott. Viszont Barbarát nem kapja meg olyan könnyen, mint a többi csajt, akivel eddig dolga volt. A lány előbb meg akarja ismerni a srác szüleit, a barátait, és össze akarja ismertetni a saját barátaival, és be akarja mutatni a szüleinek is. Mert azt akarja, hogy ez a dolog kettejük között jelentsen valamit. Jon pedig mindent megtesz, hogy a lány kedvében járjon. Még esti tagozatra is beiratkozik, mert a barátnője megkéri rá. Csak egy dologról nem mondd le: igen, a pornóról. Mert nem tud róla lemondani, hiába mondogatja, hogy megtehetné, ha akarná. Egészen addig, amíg aztán egy véletlen összehozza Estherrel (Julianne Moore) az esti suliban.
Joseph Gordon-Levitt írói-rendezői debütálása kényes témát feszeget, de meg sem próbál drámai mélységeket feltárni. Stílusra éppen ezért tulajdonképpen behatárolhatatlan marad, mert vannak benne ugyan drámai, és vígjátéki elemek (a forgalmazók nyilván inkább az utóbbiba sorolnák, én nem ezt teszem), de legalább annyira nem kategorikusan az egyik, mint ahogy a másik sem. Kissé felszínes, ahogy a főszereplő maga is, de ezt betudhatjuk az alkotói rutintalanságának. Ettől a film még nem rossz, sőt.
A forgatókönyv talán egyetlen nagy hibája a felszínességen kívül, hogy bár jól van felépítve, a megoldás egy kicsit túl hamar érkezik, és túl kézenfekvő. Onnantól kezdve, hogy Jon találkozik Estherrel, a végkifejlet könnyedén kitalálható. De, mint mondtam, ez nem sokat ront az összképen, mert ettől még maga az élmény, szórakoztató marad.
Ez pedig nagyrészt a színeszek érdeme, kezdve Levittel, aki önmagára osztotta a címszerepet is, és tökéletesen azonosul a karakterrel. Szóhasználat, szleng, gesztusok, tökéletesre kidolgozott test, frizura, ruházat, mind-mind olyan dolgok, amik sokat számítanak a hihetőség szempontjából, és Levitt jelesre vizsgázik. És ugyanez igaz Scarlett Johanssonra is. Aki nem kedveli őt, ezt a részt nyugodtan átugorhatja, mert most pár sornyi áradozás következik.
Mert meg merem kockáztatni, hogy bármiben is láttam ezelőtt, ha csak a külcsínt vesszük, Scarlett Johansson ebben a filmben tökéletesen kimaxolja a jelzőt: szexi. Ha valakinek az ilyen nő a zsánere, ezt a filmet nyugodtan ajánlom, ha a 10/10-es látványt keresi. Pedig igazából szabad bőrfelület nem is sok látszik belőle. Viszont a játéka is remek, ugyanazon kifejezések az ő esetében is felsorolhatók: szóhasználat, szleng, gesztusok, tökéletesre kidolgozott test, frizura, ruházat. Mind hibátlan. És kivételesen ezt nem a tény mondatja velem, hogy a hölgy rajongója vagyok. Egyszerűen csak neki is sikerül azonosulnia a karakterrel. Lehet, hogy nem megerőltető szerep, lehet, hogy bárki más is eljátszhatta volna, de a Levitt által megformált karaktert ugyanúgy. Tényleg ennyire egyszerű: jók együtt, és jók külön-külön is.
Ennyit az áradozásról, a mellékszereplők közül viszont csak a Jon apját alakító Tony Danzát emelném ki, aki gyakorlatilag az olasz-amerikai családfő sztereotípiája, viszont ezt hibátlanul, és rettentő szórakoztatóan hozza.
Bármilyen függőségről filmet készíteni már többen próbáltak, érdekes, hogy Levitt épp ezt az utat választotta. Nem hiszem, hogy az lett volna a célja, hogy leásson a dolgok gyökeréig, pedig rávilágítania sikerül. Többször is beszél - Jon egyben a narrátor is -, a problémáról, de a pro és kontra mérlegében csak addig jut, hogy a pornó Jon számára miért jobb egy igazi nő adta élménynél. Némi rutinnal persze simán olvashatunk a sorok között, és rájöhetünk, hogy eleve a srác értékítéletével van gond, de persze végül ki is mondja. Épp ezért utaltam arra fentebb, hogy kicsit talán túl egyértelmű a végkifejlet. Ami viszont a rendezést illeti, abba nem igazán tudnék belekötni. Remélem, hogy Levitt még letesz néhány filmet az asztalra ezután is, mert direktorként legalább annyi spiritusz van benne, mint színészként. A felszínesség meg majd elmúlik az évekkel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.