Mélyütés (Southpaw)

"A düh a legnagyobb hátrányod. Dühösen harcolni; ez sokkal hamarabb kicsinál, mint gondolnád. A másik pasas a ringben az ellenséged, de ha csak annyit teszel, hogy megpróbálod megölni, azzal csak magadnak ártasz."

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) az a fajta profi bokszoló, aki minden meccsen véresre vereti magát a győzelemért, igazi harcos alkat, aki soha nem adja fel. Csak hát dühkezelési problémái vannak, épp ezért nincs nehéz dolga egy rivális bokszolónak, amikor épp aktuális győztes meccse után provokálni akarja. Billynek most is hamar eljár a keze, a zűrzavarban eldörren egy fegyver, a férfinek szánt golyó pedig a feleségét (Rachel McAdams) találja el. Az asszony meghal, Billy pedig ott marad támasz nélkül a kislányával, és töménytelen mennyiségű adóssággal. Kilátástalanságát az italba folytja, majd kocsijával egy a kertjükben lévő fának hajt, minek hatására a bíróság 30 napig a gyámügyre bízza a kislányt, ez idő alatt kell Billynek bizonyítania, hogy rendes munkát és lakást tud szerezni, valamint tartózkodnia kell az alkoholtól és a dühkitörésektől.

Sportfilm, így meglepetés nem érhet minket, az viszont nagyon úgy tűnik, hogy Antoine Fuqua nem tud drámát rendezni.

Az egyik alapvető gond a filmmel, hogy majdnem percre pontosan két óra. Láttunk már ilyen sztorikat, de ebben egyszerűen nem volt ennyi. Fuqua nagyon igyekszik legyömöszölni a torkunkon a mély(nek szánt) mondanivalót, de láthatóan igazából csak akkor van elemében, amikor a meccsekre kerül a sor. Mindegyiknek előre sejthető a végkimenetele, és mégis képes őket úgy tálalni, hogy érezzük, van tétje a dolgoknak. A gond az, hogy ebben a két órányi játékidőben összesen négy ilyen jelenet van, és sajnos semmiben sem tér el a felépítésük vagy a sorrendjük a sportfilmek kliséitől. Viszont legalább mindegyik remekül van fényképezve, ráadásul nem egyszer alkalmaznak belső kameranézetet, így a szó legszorosabb értelmében úgy érezhetjük, hogy részesei vagyunk az eseményeknek.

A másik alapvető gond, sőt a film leggyengébb pontja Curtis „50 Cent” Jackson. Valaki még tényleg elhiszi erről az emberről, hogy színész? Kritikán aluli a „játéka”, egy ZS-kategóriás filmből talán nem tűnne ki, de itt nagyon csúnyán elvérzik. El kéne felejteni a hollywoodiaknak a fickót, és viszont. Mindannyian jobban járnánk. Leszámítva őt magát persze, mert elesne egy valag pénztől.

Ennyit a fekete levesről, nézzük, mi az, ami jó.

Bár szeretném csupa nagybetűvel kiírni Jake Gyllenhaal nevét (ebből a videóból kiderül, hogyan is kell azt helyesen ejteni), de az igazat megvallva a film első felében olyan, mintha be lenne nyugtatózva. Szó szerint a film első felében, mert kell neki legalább egy óra, hogy felébredjen, onnantól viszont megállíthatatlanul megy előre. És nem csak az alakításáról beszélek, hanem a testfelépítéséről is. Nem csak úgy néz ki, mint egy bokszoló, hanem simán el is hinném róla, hogy az. Nem egyszerűen szénné gyúrta magát, hanem mindent elsajátított, technikát, mozgást, mindent. Túl kell élni a film első felét, de onnantól tényleg öröm nézni a játékát.

És akit még mindenképp kiemelnék - őt viszont akár csupa nagybetűvel is -, az a szinte mindig kiváló Forest Whitaker, Billy edzőjének szerepében. Ha odatesszük emellé az alakítás mellé azt, amit a Taken 3-ban művelt, nos ég és föld a kettő. Az ilyen szerepeiért kedvelem a fickót, és nagyon szívesen néznék még tőle hasonlókat.

Ezt a forgatókönyvet az a Kurt Sutter írta, aki egyik kedvenc sorozatomat, a Sons of Anarchy-t is jegyzi, de sajnos azzal egy lapon sem lehet említeni. Nyilván ebben közrejátszik az alkotói szabadság, ami az említett sorozat minőségén tetten érhető, itt pedig, gondolom, voltak megkötések, amiknek eleget kellett tennie. Így viszont csak egy olyan szkriptet hozott össze, amiben ugyan megvan a kellő erő, ugyanakkor tele van kiaknázatlan lehetőségekkel is. Nem épp a felejthető kategória, Sutter iránti rajongásom még azt sem mondatja velem, hogy a jó, az nem ilyen, de nem hiszem, hogy a közeljövőben újra elővenném, csak mert akkora hatással volt rám. És épp ezért kár érte.