Mission: Impossible - Titkos nemzet (Mission: Impossible - Rogue Nation)

Ethan Hunt (Tom Cruise) és csapata ezúttal egy olyan szervezettel kerül szembe, amelynek célja a globális terrorizmus, és vezetőjük, Solomon Lane (Sean Harris) nem válogat az eszközökben. A 'Szindikátus' egy kormányügynökség hierarchiájával vetekszik, gyakorlatilag ők maguk az anti-IMF, és nagyon úgy néz ki, Lane mindig Hunték előtt jár egy lépéssel.

Szinte hihetetlen, hogy ez már az ötödik Mission: Impossible-epizód, de ami még hihetetlenebb, hogy Tom Cruise 53 évesen ott csimpaszkodik egy A400M oldalába kapaszkodva. És ez még csak nem is a film fináléja. Többek közt az ilyesmik miatt érdemes még mindig beülni ezekre a mozikra, ha a fő cél a szórakoztatás. Mert mindig megkapjuk tőlük, ami jár nekünk.

Na persze egy pillanatra sem szabad komolyan venni. Aki egy ilyen filmre kíváncsi, az ne azt várja, hogy az alkotók majd megmaradnak a realitás talaján. Mint, ahogy a cím is mutatja: lehetetlen(nek látszó) küldetéseket hajtanak végre, hogy a jó végül mindig győzedelmeskedjen.

Ez a sorozat Tom Cruise játszótere. Ellenőrzött körülmények között, de olyan akrobata mutatványokat visz véghez, hogy egész egyszerűen elképesztő. Szokás őt utálni, de a színészi kvalitásaihoz, és az elhivatottságához kétség sem fér, és ezt most is bebizonyítja. Ugyanis négy rész után már simán tolhatná rutinból Ethan Hunt figuráját, de nem teszi. Ehelyett inkább megmutatja, hogy sem nem sebezhetetlen, sem nem halhatatlan, ugyanolyan esendő, mint egy átlagember, csak épp közben átlagon felüli képességei vannak. Azt szoktam mondani, bizonyos színészek annyira eggyé tudnak válni a karakterükkel, hogy nem egyszerűen eljátsszák az adott figurát, hanem gyakorlatilag ők maguk azok. Nos Tom Cuise-nak pontosan ilyen Ethan Hunt, ő maga az, más nem játszhatja el, nélküle nem létezne. Nem azért, mert a karakternek olyan mélységei vannak, hanem azért, mert a filmben nem Tom Cruise-t, a színészt látom. Egy alakítás pedig ettől (is) tud minőségi lenni. Cruise pedig rengeteget bevállal a filmért, ritkán használ dublőrt. Miért? Mert megteheti, mert képes rá, és mert a néző azért fizet, hogy őt lássa akció közben, nem egy iszonyú ügyes fickót, akinek az arcára utólag rátolták digitális trükkel Cruise arcvonásait. Szóval amikor az előző részben azt látjuk, hogy Ethan Hunt kimászik a Burj Khalifa torony 130. emeletének (!) külső falára Dubajban, akkor azt bizony Cruise csinálta. Most meg, mint említettem, ott csimpaszkodik egy böhöm nagy teherszállító repülőgép oldalába kapaszkodva, miközben az éppen felszáll. Ilyesmit más akciófilmek tényleg a fináléra tartogatnak, ezek meg fogják magukat, és lezavarják az első 10 percben. Minden szempontból egyedülálló. De ami nekem külön szimpatikus, hogy Cruise az "apróságokban" is ugyanígy odateszi magát (lásd: kiszabadulás egy oszlophoz kötözve, akció a bécsi operaház színfalai mögött, vagy a motoros üldözés).

Simon Pegg már a harmadik rész óta benne van a buliban, és gyakorlatilag részről részre fejlődik. Tökéletesen hozza a komikus mellékalak figuráját úgy, hogy közben remek az összhang közte és a többi szereplő között, ráadásul még akciózik is a maga módján. Régóta kedvelem már a fickót, de Benji Dunn bőrében mindig öröm látni.

Mint ahogy Ving Rhames-t, amint Luther Stickell-t alakítja, még akkor is, ha mostanra kicsit túltolta a jóllakott napközis kinézetét. Lassan annyira el van hízva, mintha egyben lenyelte volna saját fiatalkori énjét. Ez amúgy azért is vicces, mert amikor az egyik jelenetben meglép a felügyeletére bízott nő, rögtön az jutott eszembe, hogy azért nem érte utol, mert túl kövér. De, mint mondtam, ettől függetlenül nagyon bírom a fejét, mert remek színész, főleg, ha eredetiben hallhatom a hangját, mert úgy az igazi.

Jeremy Renner - Rhames-szel együtt - kicsit kispadra lett ültetve az előző epizód óta, pedig William Brandt képviselné a racionalitást Hunt konstans hazárdírozó magatartásával szemben. Az alakításán viszont ez szerencsére nem látszik meg, de ehhez nagyban hozzájárul, hogy többnyire remek dialógusokat írtak neki, és az aktuális partnereinek.

Az ilyen filmekben általában a női karakterek kissé erőtlenre sikerülnek, de Rebecca Ferguson ezúttal gondoskodik róla, hogy ez ne így legyen. Az általa játszott Ilsa Faust igazi többrétegű nő: megvan benne a törékeny nőiesség, de ugyanúgy tud badass is lenni, egy csipetnyi femme fatale-faktorral, és mindezt rendkívül elegánsan. Az, hogy emellett még káprázatosan szép is (mindkét véglet hibátlan: a minimál smink a medencénél ugyanúgy, mint a már említett opera-jelenetben az a bizonyos sárga estélyi), szinte már mellékes.

És amin még ugyanígy elúszhat a dolog, az a gonosz karaktere, de Sean Harris-nek megvan a kellő karizmája, épp ezért szinte semmit nem kell csinálnia ahhoz, hogy félelmetes legyen. Eredetileg rendkívül száraz, rekedt a hangja, és ez csak hozzájárul a fenyegető kisugárzásához. Igazi intelligens gonosz, akár egy kegyetlen sakkjátékos, és végig hiteles tud maradni.

Az aláfestő zene, mint mindig, most is hangulatos, jó a főtéma, de a klasszikus főcímzenét is sikerült remekül átdolgozni. Viszont külön felhívnám a figyelmet, hogy Cruise és Ferguson közös jeleneteibe milyen szépen sikerült beleszőni Puccini Turandot-jának legismertebb taktusait. Apró finomság, de sokat hozzátesz az összképhez.

Bár úgy tűnhet, mintha csak és kizárólag áradoznék itt a filmről, de azért látom ám a hibáit is, amik száma azért nem éppen kevés. Ha nagyon akarnám ripityára is szedhetném, de már a poszt elején említettem, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni, ha önfeledten szeretnénk szórakozni. Márpedig nekem ez a célom, akárhányszor megnézek egy ilyen filmet. Egy jó adag popcornnal, vagy anélkül, de pontosan ezért készülnek. És némi jóindulattal, de ezt az elvárást maradéktalanul teljesítik is.