Margo (Cara Delevingne) és Quentin (Nat Wolff) gyerekkoruk óta barátok. A srác persze már az első pillanattól szerelmes volt a lányba, és bár gimnazista korukra kissé eltávolodtak egymástól, az érzés attól még nem szűnt meg létezni. Quentin biztos benne, hogy ha egyetemre megy, a sok új ismeretség majd elfelejteti vele Margo-t, és ez biztosan így is lenne, ha egy este a lány nem mászna be a fiú szobájának ablakán. Ez az este mindent megváltoztat, olyannyira, hogy a végén egy kalandos, több, mint 26 órás autóútba torkollik, aminek eredményeképpen Quentin rájön, mi az, ami igazán fontos az életben.
Mivel tavaly akkora siker lett a Csillagainkban a hiba, nyilvánvaló volt, hogy az író egy másik könyvét is adaptálják. Nos, bár nem tartottam rossznak az említett filmet (százszor inkább nézzen/olvasson ilyesmiket a fiatalabb generáció, mint depressziós csillámvámpírokat), nekem egy kicsit túl mesterkélt, és direkt volt néhol, hogy úgy mondjam: túlságosan hollywoodias. Bármennyire életszagú és szívbemarkoló volt ugyanis, számomra időnként túlhangsúlyozták a mély mondanivalót. Ugyanezeket a hibákat itt is felróhatnám, a tálalás viszont messze jobb, még, ha sokkal könnyedebb is a téma.
A film egy pontján elhangzik, hogy mekkora önámítás, ha túlmisztifikálunk bizonyos, hozzánk közel álló embereket; ha azt hisszük, hogy ő a válasz a világ összes kérdésére. Mindenképpen pofára fogunk esni, a kérdés csak az, le tudjuk-e szűrni magunknak a kellő tanulságot, vagy örökké szálka marad a szemünkben az adott személy?
A romantikus filmek jól bevált, megszokott - urambocsá unásig ismételt - eszközökkel dolgoznak: adott egy kissé szerencsétlen, félénk srác, aki megismerkedik egy olyan lánnyal, akivel abszolúte nem egy ligában játszanak, és persze kell, hogy a srácnak legyen legalább két barátja, akik közül legalább az egyik a komikus mellékalak szerepkörét tölti be. Ezek ebben a sztoriban is megvannak, és nagyjából a film feléig simán kitalálható lenne a végkifejlet. Amiben mégis eltér a történet a megszokottól, az épp a második fele, és annak kivitelezése. Nem túl éles váltás, mivel szervesen illeszkedik a sztori ívébe, de mégis egyedi ízt kölcsönöz neki.
A színészek az ilyenkor elvárható színvonalon dolgoznak, külön senkit nem emelnék ki Cara Delevingne kivételével, ő ugyanis kifejezetten remek, ahhoz képest, hogy modell, és ez az első főszerepe. 23 éves kora ellenére simán elhiszem 18-nak, Margo szerepére pedig tökéletes választás volt, simán megvan benne az a különcség, ami a karakterhez kellett.
Nem akarok semmi rosszat mondani a célközönségről, mert nyilván nem ez a dolgom, az író viszont visszavehetne egy kicsit abból, ahogy Nagy Szavakat ad a hősei szájába, mert itt még a tűréshatáron belül sikerült ugyan maradnia, de nem sok kellett ahhoz, hogy néha úgy érezzem, egy idézetgyűjtemény legjobbnak ítélt mondatait hallom. Ugyanez volt a bajom a fent említett filmnél is, itt viszont vagy kevesebb ilyen jelenet volt, vagy jobban volt elosztva erre a bő másfél órára. Ettől eltekintve nincs komoly baja a sztorinak, persze kell hozzá némi közhely-tűréshatár.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.