Az ételművész (Burnt)

Adam Jones sztárséfnek (Bradley Cooper) mindene megvolt: menő étterem Párizsban, két Michelin-csillag. A csúcsról viszont nagyot lehet esni, a drogok és az alkohol mellé nem volt épp a legésszerűbb döntés pont az étterem tulajdonosának lányát (Alicia Vikander) lefektetni. Adam a bukást követően önkéntes "száműzetésbe" vonul, az idő, amit egymillió osztriga megpucolásával tölt, épp elég arra, hogy megszabaduljon függőségeitől. A kényszerpihenő végeztével egyenesen Londonba megy, ahol korábbi kollégáit összeverbuválva, és egy új tehetséggel (Sienna Miller) kiegészülve megpróbálja megszerezni a harmadik csillagot is.

Gasztropornó egy s*ggfej főhőssel: tömören így tudnám összefoglalni a látottakat. Szinte el sem hiszem, hogy ezt a forgatókönyvet ugyanaz jegyzi, mint az egyszerűségében is nagyszerű Locke-ot. Ebben a filmben ugyanis se egyszerűség, se nagyszerűség nincs, minden a tökéletességnek és a kitűzött cél utáni megszállott vágynak van alárendelve. Ettől rossz lenne? Nem, csak, ahogy a főszereplője, úgy maga a film is nehezen kedvelhető.

Ehhez a fajta ételkészítéshez, amit itt láthatunk, vajmi kevés közöm van, és nem hajszolom a tökéletességet sem, arra viszont már láttam példát, ahogy egy fickó a főzésben újra megtalálja önmagát. Lehet ezt szerethetően tálalni (elnézést a szójátékért), és lehet így, ahogy most.

De a Burnt szegényes eszközökkel dolgozik: világos az üzenet (az egyén hibátlanságának elérését a közösen végzett munka tökéletlensége váltja fel), látszik a megtett út is, csak éppen míg az utóbbi kidolgozatlan és elnagyolt, az előbbi túlságosan az arcunkba van tolva. Így pedig még az olyan mellékszereplők, mint például - az amúgy mindig zseniális - Emma Thompson, vagy az ennél többre érdemes Daniel Brühl és Omar Sy is elszürkülnek. Két dolog menti meg a filmet: Bradley Cooper kompromisszumot nemigen ismerő, lehengerlő játéka (érdemes felirattal nézni, folyékonyan beszél franciául, és fantasztikus, ahogy gyakran, minden átmenet nélkül nyelvet vált), és az ételek látványa (ezt illetően javaslom klikkelésre a mellékelt képgalériát), már, ha fogékonyak vagyunk az ilyesmire. 

A cselekmény íve szinte egy az egyben sportfilmekből kölcsönzött klisékkel van felvezetve, de közben csak minimális információkat szolgáltat arról, hogy Jones mitől akkora ász, hogy mindenki vakon követi, csak említés szintjén kezeli a múltját, az pedig, hogy milyen módon találkozik egykori francia kollégáival épp Londonban, már végképp a véletlenszerűség határán van. 

Tudom, negatívnak hangzik mindez, de ettől még nem vitatom el a film sodró lendületét, a pazar fényképezést és a remek zenét sem. Meg nem éheztem a bő másfél óra alatt, ezek az ételek már inkább szobrok, de, mint mondtam: az üzenet átjött. Bradley Cooper-rajongóknak ajánlott, amúgy viszont eléggé kétesélyes a tetszési index.