Kötéltánc (The Walk)

Megtörtént eseményeken alapuló film Philippe Petit kötéltáncosról, aki 1974-ben, egy több, mint 400 méter magasban kifeszített drótkötélen, majdnem egy órán át sétált a World Trade Center ikertornyai között, mindenféle biztosítóheveder, vagy -háló nélkül.

Robert Zemeckis jó rendező, Joseph Gordon-Levitt remek színész, ez pedig egy kifejezetten inspiráló történet az álmok hajszolásáról, csak éppen a kivitelezés nem megfelelő. Ebben a formában elmesélve ugyanis nincs ebben a sztoriban két órányi játékidő, különösen nem úgy, hogy ebből igazán csak az utolsó 40 perc értékelhető.

Kezdjük is rögtön a fekete levessel: ez a narrátoros megoldás katasztrofális húzás. A narrátor szerepe általában az, hogy olyan információkat közöljön a nézővel, amit nincs idő, vagy lehetőség képi eszközökkel megmutatni. Erre fel itt mi van? A narrátor elmond valamit, aztán a főhős pontosan azt csinálja. A legextrémebb példa talán az, ahogyan a Levitt által alakított Petit (ő a főhős és a narrátor egy személyben) kiválasztja a mutatvány dátumát. Mint narrátor elmondja, hogy "kiválasztom a hatodikát", a képen pedig azt látjuk, ahogy a főhős bekarikázza a dátumot egy falinaptárban, majd továbbra is a kamerába nézve megszólal: "kiválasztom a hatodikát". Komolyan el kell mondani az ilyesmit kétszer? Valahol olvastam, hogy ez a szerkezet olyan, mintha az alkotók nem érezték volna elég érthetőnek a kész filmet, és utólag hozzáforgatták volna a narrátor képkockáit. De ha ez tényleg így van, megkérdezném, hogy tényleg ennyire ostobának tartják a nézőt? (Rendezői változat gyanánt ezúton javasolnám, hogy vágják ki a narrátort, marad a filmből kábé másfél óra, és rendben vagyunk)

És bár azt mondhatnám, hogy a mutatvány alatt Zemeckis hagyja érvényesülni az amúgy valóban lenyűgöző képi világot, de nem. A pillanat, amikor Petit először lép rá a kábelre, és látomásszerűen beúsztatott felhőkkel megszűnik számára a külvilág, gyakorlatilag hibátlan lenne. Szöveg nélkül, csak képekkel. De ha most azt gondoljátok, hogy a narrátor ekkor elkezdi mondani, hogy "ebben a pillanatban megszűnt számomra a külvilág...", akkor sajnos tökéletesen igazatok van, mert pontosan ez történik.

És ugyanígy nem a legjobb az sem, hogy a jeles eseményig megtett út - kezdve Petit gyerekkorával - csak kötelező szinten van ledarálva. Körvonalazódik a megszállottsága, Levitt tényleg fantasztikus a karakterábrázolásban, de nem igazán tudunk azonosulni a motivációival, csak azt látjuk, hogy a kötéltáncon kívül nemigen létezik számára más, és az arroganciája sem tolerálható a végtelenségig. Közben pedig olyan tehetség megy kárba mellékszerepben, mint amilyen a Petit mentorát alakító Ben Kingsley. Jó színész, jól játszik, de semmi maradandót nem alkot, egy ponton túl el is felejtjük. Az pedig, hogy Levitt narrátorként a Szabadság-szobor tetején tartózkodik az egész film alatt, tökéletesen felesleges és értelmetlen, ráadásul borzasztóan műterminek látszik, és sajnos nem ez az egyetlen ilyen jelenet.

Na de akkor mi az, ami jó? A film utolsó harmada, ahogy már említettem. Ott még heist moziként is simán megállná a helyét, lévén, hogy maga a mutatvány a legteljesebb mértékben illegális volt. Petit-nek és társainak gyakorlatilag be kellett törniük a World Trade Centerbe az éjszaka leple alatt, meg kellett oldaniuk, hogy a kábel, és az azt feszítő kötelek átjussanak az egyik toronyból a másikig, szóval egy komplett felszerelést kellett becsempészniük a két épületbe anélkül, hogy lebuknának. Már a tervezési fázis sem rossz, de az igazi feszültségkeltés a műveletnél kezdődik, épp ezért amikor Petit először lép rá a drótkötélre, az tényleg a film csúcspontja.

Joseph Gordon-Levitt, mint mondtam, remek színész, és most is hozza a tőle elvárható minőséget, a film hibáiért nem ő okolható. Az eredeti verzióban végig francia akcentussal beszéli az angolt, időnként pedig átvált franciára, de abba se tudnék belekötni. Ráadásul kivételesen még az is meg van magyarázva, miért beszél mindenki angolul, szóval ezen sem akadhatunk fenn.

Az IMAX-vetítésről sajnos lemaradtam, de azt anélkül is elmondhatom, hogy az utolsó kb háromnegyed óra lélegzetelállító. Szépen is van fényképezve, ez tény, de a World Trade Center egy igazán impozáns épületegyüttes volt, az ikertornyok közt feszülő kábelről nézve olyan mélységérzet van a filmben, hogy ember legyen a talpán, akiből nem vált ki legalább egy minimális tériszonyt. És mintha a trükkmesterek arra a jelenetsorra tartogatták volna a puskaport, egyúttal rendkívül valósághűnek hat, amit látunk. Közben pedig úgy van tálalva maga a mutatvány, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne 400 méter magasban kötéltáncolni; a könnyedség, az artista légies eleganciája fantasztikusan van érzékeltetve.

Felemás film a The Walk. Egyfelől benne van egy álom megvalósulása szinte egyedülálló látvánnyal, de benne van egy életpálya is, ez utóbbi viszont borzasztó tálalásban és ritmustalanul. Ezért nem tudom egyértelműen javasolni, de ez a fentiek viszonylatában azt hiszem, nem szorul magyarázatra. Azt viszont remélem, hogy narrátor nélkül is kellő információ áll rendelkezésetekre, hogy eldöntsétek: ez a ti filmetek-e?