A visszatérő (The Revenant)

1822-ben, Hugh Glass prémvadászt egy beszerzőkörút során megtámadja, és rettenetesen szétmarcangolja egy grizzly. Társai ugyan rátalálnak, és ellátják a sebeit, de mindannyian tudják, hogy vajmi kevés esélye van a túlélésre. Egy korábbi indiántámadás folytatásától félve a csapat visszaindul az állomáshelyükre, csak két embert hagynak hátra, hogy gondoskodjanak Glass-ról, amíg szükséges, majd biztosítsanak neki tisztességes temetést, Fitzgerald és Bridger azonban jobban aggódik a saját életéért, így sorsára hagyják a férfit. Glass azonban csodával határos módon mégis felépül sérüléseiből, és több, mint 200 mérföldes utat tesz meg, hogy bosszút állhasson cserbenhagyóin.

Ahogy a plakáton is áll, Inspired by True Events, ami jelen esetben a következőt jelenti: Hugh Glass egy létező személy volt, akivel valóban megtörténtek a fent leírtak (angolul tudóknak wikipedia-link a medvetámadásról), ez ihlette Michael Punke regényét, amit Alejandro González Iñaritu adaptált nagyvászonra. Azaz ennél nem is lehetne pontosabb a meghatározás: igaz történet alapján. Nem kell tehát mindent elhinnünk, amit látunk, ez azonban nem vesz el semmit a film értékéből, ez egyszerűen csak alkotói szabadság. A direktor ugyanis szerintem nem akart mást, mint bemutatni az emberi akarat legvégső határait, és azt, hogy egy férfi, aki már szembenézett a halállal, és akinek nincs vesztenivalója, meddig képes elmenni a bosszú érdekében.

A filmmel szemben felróható néhány negatívum egyike a játékidő. Nem azért, mert unalmas lenne, a sztori végig leköti a néző figyelmét. A probléma inkább ott van, hogy bármennyire is próbáljuk elhinni, amit látunk, azért azt leszögezhetjük, hogy ez a lehetetlennel határos. Nincs ember, akivel ennyi minden történne ilyen rövid idő alatt. Kell a filmhez egyfajta befogadókészség, ahogy azt mondani szoktam, de az átlagnéző nyilván le sem ül elé. Ráadásul meg van tűzdelve jónéhány flashback-jelenettel, emlékek és hallucinációk formájában, amelyekben nem kevés szimbolika is felfedezhető, ezek viszont a történet szempontjából majdhogynem feleslegesek. Glass motivációi, illetve a fiához való viszonya ezek nélkül is érthető.

Minden más viszont maga a nagybetűs filmművészet. Az operatőri munka fantasztikus, a The Revenant gyönyörűen van fényképezve, szinte kivétel nélkül csak természetes fényt használtak a megvilágításokhoz, nagyon kevés a vágás, a különböző nézőpontokat legtöbbször nem snittekkel oldják meg, a kamera egyszerűen odafordul, ettől olyan érzésünk támad, mintha mi magunk is a helyszínen lennénk. Hihetetlenül sok a közeli felvétel, olykor még a szereplők lehelete is a kamerán csapódik le, vagy akár a kifröccsenő vér is a lencsére spriccel. Egy szó, mint száz, garantálom, hogy ennél közelebb ritkán kerülhetünk egy ilyen naturalista élményhez. Ráadásul a természetet is nagyon közel hozza a nézőhöz, a szépségével és a zordságával együtt.

De az i-re a pontot mindenképpen a színészek teszik fel, élükön Leonardo DiCaprio lebilincselő alakításával. Róla azért lehet tudni, hogy egy jó ideje már csak minőségi munkát ad ki a kezei közül, de ez valami egészen új szint. Zsigerig hatolóan emberközeli, már-már mi magunk is érezzük Glass agóniáját, és hányattatásait. Számomra teljességgel irreleváns, hogy megkapja-e érte az Oscar-díjat, ez akkor is élete egyik legjobb szerepformálása lesz.

Tom Hardy pedig nem egyszerűen méltó, hanem tökéletes partnere; ha azt vesszük, mennyivel több szöveget kapott DiCaprionál, akkor túl is szárnyalja. A gesztusai, az autentikus nyelvjárás, amit használ, a félig megskalpolt fejbőre, mind-mind annyit hozzátesz Fitzgerald karakteréhez, hogy már nem is Hardyt látjuk, nem színészkedik, hanem eggyé válik a szereppel.

És egy dolgot még kiemelnék, nevezetesen a medvetámadást. Ha azt mondom, durva, azzal igazából még semmit sem mondtam. Mert mantrázhatjuk magunkban a jelenetet nézve, hogy az csak egy CGI-medve, és hogy a maszkmesterek milyen fantasztikus munkát végeztek DiCaprio testén, de teljesen felesleges, mert egész egyszerűen képtelenség elvonatkoztatni. Annyira realisztikus az egész, hogy arra szavak nincsenek, ilyen brutális, a szó legszorosabb értelmében húsba vágó jelenetsort nagyon régen nem láttam (hasonlót igen, de csak az élmény volt ilyen, kivitelezésben ég és föld a különbség a kettő között).

Meddig megyünk el, hogy beteljesüljön a bosszúnk? Jogunk van-e egyáltalán bosszút állni? Megváltást hoz-e számunkra, ha véghez visszük, amit elhatároztunk? És főképp: mire vagyunk képesek a túlélés érdekében? Ilyen kérdéseket boncolgat ez a valamivel több, mint két és fél óra, de, hogy a válaszokkal, illetve azok elénk tárásának módszerével elégedettek leszünk-e, az csak rajtunk múlik.