Regression

John Gray-t (David Dencik) azzal vádolják, hogy molesztálta és sátánista rituálékra kényszerítette a lányát, Angelát (Emma Watson). A férfi annak ellenére beismeri tettét, hogy állítása szerint nem emlékszik semmire, a rendőrség pedig hisz neki, miután John gyógyulófélben lévő alkoholista. Bruce Kenner nyomozó (Ethan Hawke) felkéri Kenneth Raines pszichológiaprofesszort (David Thewlis), hogy regressziós hipnózis segítségével próbálják meg helyreállítani a férfi memóriáját. Az ügy súlyossága miatt a nyomozó önkéntelenül is megfeledkezik a távolságtartásról, már-már személyesként kezeli az esetet; rémálmok kezdik gyötörni, mindenki gyanússá válik a szemében, de közben névtelen telefonálók zaklatják, míg nem összemosódik számára a képzelet és a valóság.

Alejandro Amenábar rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi ezt a valós események ihlette filmet, és tulajdonképpen minden esélye megvolt rá, hogy egy erős, fordulatos és feszültséggel teli sztorit rakjon le az asztalra. Mégis azt gyanítom, a tény, hogy a végkifejlet nagyjából 20-30 perc után kitalálható, nem az én rutinomból fakad.

A fordulat jó, a feszültség is kellő időben és mennyiségben van adagolva, a sátánista vonal pedig kölcsönöz egyfajta (nem horrorba hajló) misztikus-félelmetes színezetet a filmnek, anélkül, hogy öncélúságba fordulna. A probléma az, hogy sablonos az összkép, tucatszor látott közhelyekből építkezik.

Olyannyira, hogy a színészgárda sem mozdul el a tisztes iparosmunka szintjéről, az ismert, és kevésbé ismert arcok is hozzák a kötelezőt, de ennyi. Egyedül Emma Watsont emelném ki, de őt is csak azért, mert, bár a végjátékban lehetne jobb is (ha ennyi volt a rendezői instrukció, akkor vegyük úgy, hogy egy szót sem szóltam), de megvan benne minden, ami Angela karakterének megformálásához kell (a film kedvéért még a brit akcentusát is elhagyta), azt leszámítva, hogy már rég nem néz ki 17-nek. A tehetségéről már korábban meggyőzött, a magam részéről nagy jövőt jósolok neki.

Amenábar koncentrálhatott volna a hipnózis és a vallásosság ellentétére (tudományos meggyőződés kontra istenhit), vagy akár Angela családjának állapotára, esetleg jobban kidomboríthatta volna a sátánkultuszhoz kötődő szálakat. Ezek egyikét sem tette meg, ehelyett mindből kapunk egy keveset, amitől inkább tűnik kidolgozatlannak, elnagyoltnak a végeredmény, sem mint koherens egésznek. Kár, mert a potenciál megvolt benne. Ettől függetlenül nem érzem elvesztegetettnek a rászánt időt, de egynél többször nem is ajánlom megtekintésre.