Steve Jobs

"Az emberek nem tudják mit akarnak, amíg meg nem mutatod nekik."

1984: Apple Macintosh. 1988: NeXT Computer. 1998: iMac. Három jelentős esemény, három fordulópont, amelyben kirajzolódik egy ellentmondásos zseni képe.

Ahogy a filmhez készült őszinte és épp ezért vicces rajongói plakát hirdeti: ez a JÓ Steve Jobs-mozi (nem az Ashton Kutcher-féle). Ennél egyszerűbben tényleg nem lehetne összefoglalni. Bár a biográfiai hűséget minden gond nélkül számom lehet rajta kérni, ebben a két órában Jobs személyiségének egy olyan esszenciáját kaptam meg, hogy a stáblista végén azzal az érzéssel álltam fel a székből: semmi sem hiányzott. Pedig ha valakire, rám aztán senki nem mondhatja, hogy márkahívő vagyok.

Életrajzi filmmel kapcsolatban már kifogásoltam, ha túlzásba vitték a tárgyilagosságot, de erre a filmre ennek épp az ellenkezője igaz, és ez nagyrészt az általam igen tisztelt Aaron Sorkin, forgatókönyvíró érdeme. Mert ahelyett, hogy pontról pontra bemutatná Jobs életútját, egy háromfelvonásos kamaradarabra redukálja a történetet, és még csak nem is az eventeket kapjuk meg, simán csak bevisz a színfalak mögé az események előtt; mindezt jó szokásához híven rendkívül pergő és szinte kézzel tapintható feszültséget hordozó dialógusokkal. Egy pillanatra sem engedi, hogy lankadjon a figyelmünk, de ezzel együtt kétesélyes játékot űz. Egyrészt a már említett hitelesség, ami felmerülhet bennünk: az még renden van, hogy Jobs egyszerre többfelé is megosztja a figyelmét a jeles események előtt, de azt például kizártnak tartom, hogy a lánya pont ezen a három estén bukkant fel egy-egy jelentős problémával. Nem vitatom, hogy voltak problémáik, de a film háromszor negyvenperces szerkezete az, ami megköveteli, hogy minden épp akkor történjen, amikor. Másrészt pedig, mivel abszolút nem hagyományos életrajzi filmről beszélünk, a szereplőkkel szinte képtelenség azonosulni. A hierarchia persze kirajzolódik, de nincs építkezés, Sorkin egyből a mélyvízbe dob bennünket, és nem foglalkozik azzal, hogy a néző tudja-e, hogy ki kicsoda a vásznon.

Olvastam olyan negatív kritikát, ami azt nehezményezte, hogy a forgatókönyvhöz nem igazodik eléggé Danny Boyle rendezése, de nem értek egyet ezzel. Igen, talán nem tudott eléggé kibontakozni, és ez talán szintén a film szerkezetéből adódik, de szerintem elég tisztességes munkát végzett. Jók a beállítások, van néhány flashback is, és szükség is van rájuk, nem csak úgy lógnak a levegőben, és tetszett, hogy becsempészett néhány archív felvételt. Plusz van egy olyan megoldás is, amilyet korábban még sosem láttam: Jobs éppen egy folyosón állva beszél valamiről, a kamera távolról veszi, ezért sok az üres felület, és az egyik falon megjelenik a beszélgetés tárgya képekben. Leírva nem nagy szám, de szerintem remek volt.

A színészek szintén elsőosztályú munkát végeznek. Michael Fassbendernek az én szememben már nincs szüksége arra, hogy bármit bizonyítson, fantasztikus karakterszínésznek tartom, és most is tudása legjavát adja. Nem igazán hasonlít Jobsra, és nem tudom, mennyire utánozza a mozgását, vagy a beszédmódját, de mindez lényegtelen is, mert olyan jelenléte van a vásznon, hogy egy percig sem volt hiányérzetem; egyszerűen elhiteti a nézővel, hogy ő Steve Jobs, nem tudok erre jobb szót, szerintem ez puszta kisugárzás. Kate Winslet sosem tartozott a kedvenceim közé, de az utóbbi időben egyre inkább úgy látom, ő is olyan, mint a jó bor: nemesedik az évekkel. Példának okáért sosem láttam még ennyire szépnek, mint a film utolsó kétharmadában, és a játéka is fölér ehhez. Seth Rogen azt hiszem, most először nem volt önmaga, mióta filmekben szerepel, de ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Ki gondolta volna, hogy komoly karakterábrázolást is rá lehet bízni, nem csak füves vígjátékokat. Jeff Danielst pedig szinte ki sem kell emelnem, aki látta már drámában, tudja, mire számíthat, és a várakozásoknak maximálisan eleget is tesz.

Ha valaki többet szeretne megtudni az Apple atyjáról annál, hogy egy nárcisztikus s*ggfej volt, aki sanyargatta a beosztottjait, így ösztökélve őket, hogy a kreativitásuk hátárán is túl teljesítsenek, az nem feltétlenül ebből a filmből fogja megtudni. Benne van az a több, de kell hozzá egy jó adag befogadókészség, hogy a rétegek mögé láthassunk. Viszont, ha egy elsőosztályú forgatókönyvvel rendelkező kvázi-életrajzi drámára vágynátok, fantasztikus dialógusokkal, és pazar alakításokkal, akkor nyugodt szívvel javaslom. Nem fogtok megtérni, de a feszült két óra garantált.