Kung Fu Panda 3.

Po-nak ezúttal egy minden eddiginél veszélyesebb ellenféllel kell megküzdenie. Kai tábornok valaha Oogway mester oldalán harcolt, de rossz útra tért, ezért Oogway száműzte a szellemvilágba. Ott várt türelemmel 500 évig, hogy bosszúja beteljesülhessen. Legyőzte a szellemvilágba átkerült kung fu mestereket, magába olvasztva a csijüket, ahhoz viszont, hogy a halandó világba visszatérhessen, száműzőjét is le kell győznie, de akkor már senki nem állhat az útjába. Talán csak a Sárkányharcos.

A DreamWorksnél valamit nagyon tudhatnak, ha harmadjára is képesek voltak szórakoztatóan eladni ugyanazt.

Mert miről is szólt az első két rész? Po bizonytalan önmagában, és abban, hogy képes lesz-e beteljesíteni a próféciát, szorgalmasan tanul a maga módján, rácsodálkozik a nagy kung fu mesterek tudására, majd szembenéz a félelmetes ellenféllel, és amikor már úgy tűnik, hogy minden elveszett, szintet lép, és legyőzi a gonoszt. És pont a "bevált recepten ne változtass"-hozzáállás miatt ez még csak nem is számít spoilernek.

Mert pontról pontra ez történik most is, de nem számít, hogy ugyanazt látjuk, mert közben remekül szórakozunk, a kisebb-nagyobb gegek most is betalálnak, a látvány pedig elképesztően szép. Pedig voltak fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, még akkor is, ha tetszett az első két kaland. Csak képeket láttam, trailert nem, de a több panda jelenléte azt az érzést keltette bennem, hogy a sztori majd elcsúszik egy bénán kivitelezett apa-fia kapcsolaton, ne adj isten egy rosszul megírt szerelmi szálon. Jó, az igaz, hogy az előbbi nem áll túl erős lábakon, és kicsit túl gyorsan lendülünk át a dilemmákon, hogy gördüljenek az események, cserébe viszont az utóbbi csak szőrmentén van kezelve, és a hozzá kapcsolódó néhány jelenet kifejezetten vicces. Érdekességképpen megjegyezném, hogy kivételesen eredetiben néztem (animációs filmet nem szoktam), és a Mei Mei nevű pandalányt szinkronizáló Kate Hudsonnak irtó dögös hangja van.

A képek, mint mondtam, szemkápráztatóak, megint vannak kétdimenziós rajzbetétek, és osztott képmező, ami egyrészt plusz hangulatot, másrészt remek vizuális ritmust kölcsönöz a filmnek. A zene is gyönyörű, Hans Zimmer szépen olvasztja bele a keleties hangzást a modern ritmusokba. A küzdelmek dinamikusak, és elképesztően látványosak, ráadásul külön poén, hogy Po az általa mélyen tisztelt mesterek ellen kénytelen küzdeni. Az érzelmi csúcspont most is tökéletes, mind az apa-fia történetszálon, mind pedig Po szintlépésénél.

Nem tudom, ki lehet-e hozni ebből még egy negyedik részt is, én már a másodiknál is kételkedtem a folytatásban, erre tessék, itt van, és ugyanolyan jó, mint az előzőek. Gondolom, a DreamWorks sem akarja feltétlenül levágni az aranytojást tojó tyúkot, de azért az is igaz, hogy jobb a csúcson abbahagyni. Ezek után viszont az esetleges negyedik részt biztosan nagyobb bizalommal kezelem majd.