Time Lapse

Callie (Danielle Panabaker), Finn (Matt O'Leary) és Jasper (George Finn) lakótársak egy apartmanházban. Miután az egyik bérlő panaszkodik a fiatalokkal szemben lakó idős tudósra, átmennek megnézni, de a férfi helyett egy hatalmas fényképezőgépet találnak, ami időzített képeket készít az ő nappalijukról minden este 8-kor, azonban a fotókon mindig a másnap esti események láthatók. Később a tudós holttestét is megtalálják az apartmanházhoz tartozó raktárhelyiségek egyikében, és a naplóbejegyzéseiből arra következtetnek, hogy valami módon az végzett vele, hogy változtatni akart a jövőn. Ettől való félelmükben nem merik elpusztítani a gépet, hanem mindent pontosan úgy csinálnak, ahogy az a fotókon szerepel, de közben megpróbálnak hasznot is húzni az ölükbe hullott lehetőségből.

Az időutazás témáját feszegető karakterdráma láthatóan nagyon kevés pénzből, de többé-kevésbé korrekten tálalva.

Akárhányszor olyan filmet látok, ami valamilyen mértékben érinti az időutazás tematikáját, mindig azt gondolom: ez volt az utolsó bőr, amit lehúztak erről a rókáról, de általában nem lesz igazam. A Time Lapse elég átgondoltan nyúl a kérdéshez, miközben valódi időutazást financiális okok miatt nem látunk. Nem tudjuk meg, hogyan működik a szerkezet, vagy ki is az idős tudós, aki feltalálta, és főleg ez milyen úton-módon sikerült neki. Csak a tényt kapjuk, hogy van egy ilyen gép, és működik, és pont ez a ködösítés válik a leginkább hasznára. Egyrészt nem kellett az alkotóknak drága látványorgiára költeni a pénzt, másrészt ha egy történet az időutazással foglalkozik, annak mindig jót tesz egy kis rejtély.

Mondhatnám persze, hogy az ördög a részletekben van most is, a készítők nemigen foglalkoztak olyan apróságokkal, hogy ha például Callie tényleg pincérnő, hogyhogy mindig otthon van, vagy Jasper miért néz ki úgy, mint aki hetek óta nem aludt, esetleg, hogy a lány és Finn közötti kémia gyakorlatilag a nulla felé konvergál, pedig elvileg együtt vannak. Bele lehet kötni az ilyesmikbe, engem viszont jobban érdekeltek az időutazós filmek szokásos logikai buktatói, ezeket viszont a Time Lapse elég szépen elkerüli. Persze eleve nem mélyítik el annyira a drámát, hogy túlságosan nagynak érezzük a tétet, hiába szaporodnak a hullák a játékidő előrehaladtával. Ez is negatívum lehetne, de ettől még a sztori íve nem csorbul bántóan sokat, a végére pedig természetesen rendeződnek a dolgok, vagyis a kör bezárul.

A színészek elég jól teljesítenek, megkedveljük, akit kell, és az unszimpatikus karakterek is kellően tenyérbemászóak. Kiugró alakítás legalább annyira nincs, mint ahogy igazán ismert arc sem, leszámítva John Rhys-Daviest, neki viszont még szövege sincs, ráadásul csak fényképről látjuk teljes valójában, a nem létező karrierjében valószínűleg ez a szerep is egy a mélypontok közül.

Nem fogja ez a film megváltani a világot, de szerintem nem is ez volt a cél. Alacsony büdzsével gazdálkodtak, de ötletesen, ha nincsenek vele szemben óriási elvárásaink, egy bő másfél órára simán a képernyő előtt tarthatja a nézőt. Erre mondom én, hogy korrekt iparosmunka.