Joy

Joy Mangano, az elvált, kétgyermekes családanya élete kész csőd. A szülei elváltak, az anyja mást sem csinál egész nap, csak kedvenc szappanoperáit nézi, szinte az ágyból sem kel fel, a volt férje még mindig a nő házának alagsorában lakik, az apja is beállít hozzájuk, mert a barátnője kitette a szűrét, és ha ez nem lenne elég, a féltestvére is megpróbál rendszeresen keresztbe tenni neki, mert ki nem állhatják egymást. A nagyanyja az egyetlen ember, aki igazán támogatja, ő már gyerekkorától azt sulykolja belé, hogy valami többre hivatott. Évekkel ezelőtt Joy feltalált egy fényvisszaverő kutyanyakörvet, azonban nem szabadalmaztatta, így az ötlet a hamvába halt. De egy véletlen folytán megszületik a fejében a Miracle Mop, azaz egy olyan felmosó képe, amit anélkül is ki lehet csavarni, hogy az ember összevizezné magát. És bár rengeteg a hátráltató tényező, és tetemes adósság is felhalmozódik közben, Joy mégis véghez viszi, amit elhatározott, és sikeres üzletasszony lesz belőle.

Egy megtörtént eseten alapuló, és igazán inspiráló film bátorságról, kitartásról, arról, hogy soha ne adjuk fel, bármilyen akadályba is ütközünk. Az üzenet átjön, abban nincs hiba, csak a kivitelezésért kár.

Végig az volt a benyomásom, mintha David O. Russell, forgatókönyvíró/rendező egy kissé elkényelmesedett volna. Összetrombitálta a megszokott színészeit, akikkel az utóbbi években dolgozni szeret, és mintha azt gondolta volna, bármi belefér. Így viszont az összkép, de még az alakítások is helyenként annyira túljátszottak és teátrálisak, hogy rossz nézni. Időnként egyszerűen olyanok a beállítások is, mintha Joy anyjának kedvenc szappanoperáját látnánk. Ez pedig két okból is problémát jelenthet. Egyrészt mivel csak helyenként van túltolva, a fennmaradó időben tud a film kifejezetten remek is lenni, de ezek annyira véletlenszerűen követik egymást, hogy a néző hajlamos kizökkenni, ami sosem tesz jót. Másrészt pedig a színpadiassága önkéntelenül is gondolkodóba ejthet bennünket, hogy Joy Mangano élete talán mégsem ilyen volt, vagy legalábbis nem ennyire ilyen. Pedig, ha hiszünk a vonatkozó wikipedia-szócikknek, a film többé-kevésbé pontosan követi az eseményeket. De, hogy a körülmények tényleg ilyenek voltak-e, az már más lapra tartozik.

A színészek teszik, amire a rendező utasítja őket, így az alakítások is olyanok, mint maga a film: olykor elképesztően jók, de nem egyszer giccsbe hajlanak. Bradley Coopert viszont kiemelném, mert az ő karaktere nem létezett a valóságban, Joy Mangano több üzletemberrel is találkozott élete során, gyakorlatilag ezekből gyúrták össze. Cooper ettől függetlenül, sőt inkább ennek ellenére rendkívüli beleéléssel játszik, és én becsülöm érte, mert nem nagy szerep, simán elsunnyoghatta volna.

Spoilerveszély miatt nem bocsátkoznék részletekbe, de jónéhány dolgot egyáltalán nem, vagy legalábbis nem így csináltam volna David O. Russell helyében. Viszont ez már tényleg a szubjektivitás számlájára írandó, ettől még lehet, hogy ami nekem szúrta a szememet, az a tiéteket nem fogja, ráadásul nem is vagyok a direktor úr helyében, na meg nem is szeretnék ott lenni. Mint mondtam, a Joy üzenete világos és érthető, témáját tekintve pedig szükség is van rá, szóval nem kell feltétlenül bedőlni a negativitásomnak, a filmet ettől függetlenül is ajánlom.