Sorozatajánló rovat: The Graham Norton Show - The Late Late Show with Craig Ferguson

Előrebocsátanám, hogy sosem gondoltam volna magamról, hogy valaha is sorozatos szinten, azaz akár heti rendszerességgel talkshowkat fogok nézni. Hazai viszonylatban enyhén szólva sem erős a felhozatal, ami meg van, az se több amerikai verziók silány koppintásánál. Bár az is igaz, hogy maga a formátum is szűk keretek között mozog: kötelező monológ, valami vicces-trükkös szegmens, a meghívott vendégek, és zenei betét. Mindez pedig pusztán azért, hogy egy vagy több adott híresség megpromózhassa az épp aktuális filmjét/sorozatát/könyvét/cd-jét/egyebét. A showmanek sem nagyon tudnak kilépni a megadott keretek közül, viszont egyedi megmozdulásai szinte mindegyiknek vannak. Jimmy Fallon showjában ilyenek a vicces és/vagy zenés játékok, mint például a Box of Lies, a Lip Sync Battle (ez utóbbi olyan sikeres volt, hogy különálló műsorszerkezetet építettek rá), vagy a Wheel of Impressions. Jimmy Kimmelnél ott van például a zseniális Mean Tweets, amelyben meghívott celebek olvassák fel a róluk szóló szemét kommenteket, és általában reagálnak is rájuk. Conan O'Briantől az egyik legjobb a Clueless Gamer, amiben ismert emberek játszanak konzoljátékokkal, természetesen a műsorvezetővel együtt. De ugyanígy említésre méltó James Cordentől a Carpool Karaoke.

Ha viszont csak a beszélgetős szegmensre koncentrálunk, két kedvencem van, róluk lesz most szó. Mindketten egy kicsit formabontóak a műfajban, de mindketten máshogy.

The Graham Norton Show (adásban: 2007-)

Az ír származású műsorvezető a monológ-vendégek-zene sorrendet követi a BBC égisze alatt, a bevált rutintól csak annyiban tér el, hogy a vendégek nem egymást váltva, hanem egyszerre érkeznek, nem ritka, hogy négyen-öten is akár, plusz a műsor végén az éppen aktuális zenei fellépő is beül a többiekhez a kanapéra egy-két szó erejéig. Amitől ez a felállás különleges lesz, az az, hogy Norton jellemzően olyan embereket is meghív, akiket más nem (vagy csak ritkán), ráadásul azzal, hogy több ember van a stúdióban egyszerre, a beszélgetés menete is sokkal spontánabb, lévén, hogy a vendégek egymásra is tudnak reflektálni. Így kerülhet egy társaságba Kate Winslet, Michael Fassbender és 50 Cent, csak, hogy egy különlegesebb példát mondjak. Ráadásul az ilyen showkban a vendég részére kikészített frissítő Nortonnál jellemzően valamilyen alkohol, ami a berúgáshoz nyilván túl kis mennyiség, de, ha egy vörös szőnyeges after partyn már alapoztak, mint például Matt Damon és Bill Murray a The Monuments Men című film premierjén, és a csevegés közben is legurítanak még pár pohárral, a becsípett vidámság garantált.

És, hogy miért fontos a spontaneitás? Mint mondtam, a vendég legtöbbször valamit promózni megy a műsorba, az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan tálalják. A legtöbb amerikai showman szerintem annyira direkt módon interjúzik, hogy néha rossz nézni. Köztudott, hogy előre megbeszélt kérdéseket tesznek fel, másképp nemigen lehet űzni ezt a műfajt, de nagyon erőltetettnek hat, ha az látszik, hogy gyakorlatilag a vendég szájába van adva a válasz: "Hallom, előfordult veled egy furcsa eset, ez tényleg így van? Na akkor ezt meséld már el, légy szíves, hagy röhögjenek a nézők! Köszi!" Nos Nortonnál ez szinte elképzelhetetlen. A promóanyagot (filmpremier dátumok, lemezmegjelenés, turnéidőpontok stb.) ő is súgókártyákról olvassa fel, de a körítés azt a látszatot kelti, mintha csak összeült volna az ismerőseivel dumálni, függetlenül attól, hogy maga a beszélgetés közönség előtt zajlik.

Ami a játékot illeti, szinte minden rész végén, azaz a zenei szegmens után következik a Big Red Chair. A nyilvánvalóan gondosan előre kiválogatott utca emberét beültetik egy nagy vörös fotelba (stílszerűen), és ott elmesél egy személyes történetet. Ha a sztori elnyeri a házigazda és a vendégek tetszését, akkor a mesélő elmehet, ha viszont nem, Norton (esetleg az egyik celeb) meghúz egy kart, mire a mesélő székestől hátraborul. Természetesen hajuk szála sem görbül ettől, és így leírva nem is hangzik jól, de maga a szituáció irtó vicces tud lenni.

The Late Late Show with Craig Ferguson (adásban: 2005-2014)

Ha belegondolok, szerintem a skót showman egyetlen műsorát sem láttam elejétől a végéig. Láttam tőle monológokat (amik időnként felérnek akár egy stand uppal is) és interjúkat, Ferguson mindkettőben jó, de a többi valahogy kimaradt. Viszont őt pont az utóbbiak, azaz az interjúk miatt érdemes nézni leginkább, mert azokban fergeteges. Kezdve ott, hogy az előre leírt kérdéseket tartalmazó kártyákat a vendég szeme láttára tépi cafatokra, szándékosan teátrális mozdulatokkal, hogy aztán teljesen hétköznapi dolgokról beszélgessenek, csak úgy, ahogy épp az eszükbe jut, az aktuális promócióval mit sem törődve, vagy maximum érintőlegesen említve. Ez egyrészt maga a spontaneitás (előre megtervezett, vagy sem), másrészt Ferguson rendkívül intelligens, és legalább ennyire vicces ember, így nála még a kínos is könnyednek hat. És még valami: ha női vendége van, gátlástalanul flörtöl. Minden tét nélkül persze, az adott hölgy is adja alá a lovat esetleg, de olykor ez eredményezhet olyasmit is, mint például, hogy zavarba hoz egy Victoria's Secrets modellt.

A kötetlen beszélgetés ezen felül lehet olyasmi, mint például Evangeline Lillyvel, akinek épp akkor született meg a kisfia, ezért leginkább a gyereknevelésről folyt a diskurzus, pedig a Real Steelnek kellett volna némi reklámot csapni, de Harrison Forddal repülőgépekről (és azok motorjairól) beszélgettek, mert Ferguson akkortájt szerezte meg a pilótajogsit, Ford pedig köztudottan bolondul a repülésért. Az egész olyan, mintha nagy ívben tenne rá, mit kellene csinálnia, helyette inkább azt csinál, amihez kedve van. Erre pedig folyamatosan még rá is lapátol olyanokkal, mint, hogy úgysem nézi senki a műsort, mert túl későn van (erre utal a címben a "Late Late", és, ha jól tudom tényleg gyatra nézettséget produkált). Az időnként ki-kicsúszó szitkokat sem egyszerűen kisípolják, hanem idegen szavakkal, francia vagy spanyol (gyaníthatóan hasonszőrű) kifejezésekkel fedik el. De a spontaneitás azt hiszem akkor lett a csúcsra járatva, amikor többek között Mila Kunis és az azóta sajnos elhunyt Michael Clarke Duncan társaságában átruccantak Skóciába, hogy ott rögzítsék a műsort (mert amúgy az amerikai CBS csatorna sugározta).

Az, hogy a stúdióban van egy, a műsorvezetőnek rendszeresen végszavazó, Geoff Peterson nevű robot-csontváz (vagy csontváz-robot), és egy ló (nem igazi, csak két, lójelmezbe bújt pasas), akinek időnként frizbit dobálnak, vagy épp megtáncoltatják, nos, ez már szinte mellékes. Mindez része az őrületnek, és, ha elkapjuk a ritmust, zseniális tud lenni. A játék amúgy is szerves részét képezi a műsornak, de nem is Fergusonról lenne szó, ha nem sajátos módon csinálná ezt is. Nála ugyanis a vendég a beszélgetés végén (amit általában a műsorvezető úgy vezet elő, hogy simán bemondja, hogy "bocs, lejárt az időnk") a következők közül választhat: Kínos Csend (azaz Awkward Pause - ez pontosan az, ami a neve, és általában ez a legjobb), Nagy Pénzdíj (azaz Big Cash Prize - a vendég 50 dolcsiért válaszol egy "hány éves a kapitány"-típusú kérdésre, miután megtudta, hogy Izland fővárosa Reykjavík, aminek persze semmi köze a tényleges kérdéshez, de mindig elhangzik), Szájharmonika (azaz Mouth Organ - a vendég kap egy szájharmonikát, Ferguson előveszi a sajátját, és rögtönöznek), Meditáció (azaz Meditation - ismét csak pont az, ami a neve), és ehhez hasonlók. Ezekhez persze mind kell az adott híresség, az, hogy mennyire közvetlen, mire mutat hajlandóságot, vagy simán csak mennyire jó fej civilként, és ez az, ami igazán fontos, mert Ferguson ezzel az őrültségekbe csomagolt zseniális megmozdulásaival közelebb tudja hozni az átlagemberhez az ismert arcokat.

Mint a linkelt tartalom mennyisége is mutatja, YouTube-on rengeteg elérhető ezekből, és egy, az enyémhez hasonló, minimálisnak nevezhető angoltudással érdemes is csemegézni. Azt nem tudom ténylegesen megítélni, hogy tanulásra alkalmas-e a dolog, én magam viszonylag sokat felszedtem ezekből a műsorokból, legalábbis, ami a szövegértést illeti.