A 42-es (42)

Igaz történeten alapuló sportdráma a címbeli számot a mezén viselő Jackie Robinsonról, a Brooklyn Dodgers baseballcsapat első színesbőrű játékosáról.

A sportfilmekről azt szoktam mondani, hogy ha valaki már látott egyet, az mindet látta, dramaturgiai felépítésükben annyira egyformák. Mégis időről időre akadnak olyanok, amelyek kiemelkednek a mezőnyből, és a 42 pontosan ilyen, de nem csak azért, mert egyszerre szól a játék szeretetéről, a kitartásról és a szegregáció elleni küzdelemről.

Habár a háború után némiképp megerősödött a színesbőrűek helyzete Amerikában, és már a 40-es években is léteztek saját baseballcsapataik, nem játszhattak egy ligában a fehérekkel, hiába termelték ki a maguk tehetségeit. Hogy ezeket a fiatalokat mégis elfogadják, az nagyrészt a Branch Rickeyhez hasonló klubmenedzsereknek köszönhető, akiknek volt bátorságuk szembe menni a Baseball Liga íratlan szabályaival. Az ő elkötelezettségük révén változott meg fokozatosan a baseballklubok rasszizmushoz való hozzáállása. De Jackie Robinsonnak is nagy áldozatokat kellett hoznia, mert nem csak a fehér szurkolók és a rivális játékosok ellenszenvével és inzultusaival kellett megküzdenie, de még a saját csapattársai sem szimpatizáltak vele. Ha az utcán odamentek hozzá az emberek, nem tudhatta, hogy épp bele akarnak kötni, vagy csak vállon akarják veregetni, és biztatni, hogy csak így tovább. A feketék szemében azonban ő volt a hős, aki utat tör a jövő tehetségeinek.

A dráma időnként szükségszerűen fel van nagyítva a filmben egy kissé (a stáblistában ki is van írva), de nem fordul át öncélú hatásvadászatba, Brian Helgeland író-rendező biztos kézzel tartja a középúton. A színészek pedig tudásuk legjavát nyújtják, élükön a főszerepet alakító Chadwick Bosemannel, és Harrison Forddal, aki a már említett Branch Rickey-t játssza. Előbbi kisugárzására már hivatkoztam korábban, de a tehetsége már itt is megmutatkozik (jegyezzük meg a nevét, még sokra viheti), utóbbi pedig szinte mindenben jó, de ezt a karaktert mintha rá írták volna, valósággal lubickol a szerepben.

De, ha nem is lenne ennyire erős a 42 témaválasztása, sportfilmként a fényképezés így is kiemelkedővé tenné. A baseball szabályrendszeréhez a hozzám hasonló egyszerű laikusok nemigen kerülnek közelebb, de mindig öröm nézni, ha egy operatőr ilyen szépen mutatja be magát a sportot. Meccs közben rengeteg a közeli és a nagytotál, de amikor a játékosok egyik bázistól a másikig futnak, az szinte kivétel nélkül kamerakocsiról van felvéve, ami egyrészt remekül érzékelteti a sebességet, másrészt úgy kölcsönöz mozgalmasságot a jeleneteknek, hogy közben nem rángatják agyon a képet.

Fontos és szép film a 42, amiben ugyan van némi túlzó pátosz és drámaiság, de ez nem válik a kárára, hanem tartalmas két órával ajándékozza meg az arra éhes nézőket.