Beépített tudat (Criminal)

Bill Pope, CIA-ügynök (Ryan Reynolds) egy akció során életét veszti, azonban még a halála előtt a nemzetbiztonságot fenyegető információk birtokába jutott. Ezekre van szüksége az Ügynökségnek, és itt jön a képbe Dr. Franks (Tommy Lee Jones), és az ő tudat-átültető kísérlete: ha sikerülne Pope emlékeit átvinni egy arra alkalmas donor agyába, a CIA megakadályozhatna egy világméretű katasztrófát. A gond csak az, hogy a többszörös gyilkos, Jericho Stewart (Kevin Costner) az egyetlen szóba jöhető jelölt a transzplantációra.

Ha leszámítjuk a logikai bukfenceket, és az utolsó 5 percet, szombat esti szórakozásnak teljesen megfelel a Criminal. Lehetett volna több is ennél, de ettől még nem mondanám rossz filmnek.

Amikor először hallottam erről a történetről, rögtön az jutott eszembe, hogy "na már megint Ryan Reynolds tudatát buzergálják". De én lepődtem meg a legjobban, hogy ez igazából annyira kis szerep a részéről, hogy még a stáblistán sem tüntették fel, az már más kérdés, hogy ez a sztori még így is sokkal jobban sikerült, pedig az emlékátvitelen kívül vajmi kevés közük van egymáshoz. A Criminal forgatókönyvében is vannak hézagok és fehér foltok, mintha az írókat jobban érdekelte volna, hogy a negatív szereplők mindig lépéselőnyben legyenek a jókhoz képest, semmint hogy azzal foglalkoztak volna, hogy rendbe tegyék az ok-okozati összefüggéseket, mázli, hogy itt volt nekik Kevin Costner. Kedvelem a fickót, szóval bizonyos keretek között hajlandó vagyok engedményeket tenni vele kapcsolatban, két dolog azonban szerintem elvitathatatlan: egyrészt 61 éves létére is hihetően hozza a badass-figurát, másrészt van annyira rutinos karakterformáló, hogy a másik végletben is hiteles legyen. Jericho ugyanis egy ritka betegség miatt nem képes felismerni a társadalmi konvenciókat, nincsenek érzelmei, épp ezért gyakorlatilag azt csinál, amit akar, nem törődve a következményekkel. A történet szerint épp ez teszi alkalmassá egy másik ember emlékeinek befogadására, a műtét következtében viszont először lesz képes különbséget tenni jó és rossz között, először tapasztalja meg az érzelmeket. Costner pedig még akkor is remekül érzékelteti a két személyiség egybeolvadását, ha nem ez lesz élete alakítása.

A többiek csak a kötelezőt hozzák, még az olyan nagy nevek is, mint Tommy Lee Jones, vagy Gary Oldman. Akit viszont kiemelnék, az Gal Gadot, mert meg voltam róla győződve, hogy ő lesz a kötelező biodíszlet (ezt a szerepet sajnos az általam jobban favorizált Alice Eve kapta), de az igazat megvallva bőven ad okot a meglepődésre. Nem tölt túl sok időt a vásznon, de én mégis azt mondom: összetettebb karaktereket is rá lehetne bízni, mert nagyon úgy néz ki, hogy lenne hozzá tehetsége. Remélem, hogy nem pont a szemcukor-faktor, ami hátráltatja ebben.

Tévedés ne essék, bőven van a sztoriban kivetnivaló, kicsit talán a kétórás játékidő is sok, a gonosz szerepében tetszelgő Jordi Mollà gyakorlatilag súlytalan, pedig elvileg nagyon kellene félni tőle. Az említett utolsó 5 perc akkora kliséhegy, hogy rossz nézni, igazi hollywoodias húzás, nekem talán az "fájt" a legjobban. Ennek ellenére viszont az összkép simán a nézhető kategóriában van, és mivel R-besorolású, az a kevés akciójelent, ami helyet kapott benne, megfelelő mértékben brutálisra sikerült. Szottyadt az idő szombat este, viszont van otthon némi junkfood? Ehhez a filmhez nem kell ennél több.