Központi hírszerzés (Central Intelligence)

Calvin Joynerről (Kevin Hart), a középiskola legmenőbb diákjáról mindenki azt gondolta, hogy majd sokra viszi, épp ezért éli meg csalódásként a beszürkült, könyvelői állását. Egy véletlen folytán összefut egy régi osztálytársával, Bob Stone-nal (Dwayne Johnson), aki régen mindenki céltáblája volt a kövérsége miatt, mostanra azonban hegyomlásnyi méretűre gyúrta magát, ráadásul a CIA is a nyomában van.

Habár nem váltja meg a világot, kellemes akcióvígjáték a Central Intelligence, mert talán tökösségben nem jeleskedik igazán, a szíve a helyén van.

Szándékosan említem a tökösség-szív arányát, mégpedig az eredeti plakát reklámszövege miatt. A "johnson" tudtommal eredetileg egy szleng a férfi legnemesebb testrészére, de itt nyilván az általam emlegetett tökösség volt a megcélzott szinonima, Kevin Hart vezetékneve pedig csak egy betű különbségre van az angol heart (=szív) kifejezéstől. És bár kellőképpen ül a reklámszöveg szóvicce, jelen esetben mindkét tulajdonságot Dwayne Johnson szolgáltatja. Az ő játéka (erről később bővebben) és lelkesedése az, ami szerethetővé teszi a filmet, partnere mindehhez legjobb esetben is csak félgőzzel asszisztál.

És ezt még csak nem is az mondatja velem, hogy nem szimpatizálok Kevin Hart személyiségével. Bárhol láttam eddig, harsány stílusa inkább irritált, nem találtam viccesnek a fickót, az én szememben nem több ő a szegény ember Eddie Murphy-jénél. Kicsit aggódtam is, hogy ez a személyiség rányomja majd a bélyegét a filmre, de épp az ellenkezője történt. Dwayne Johnson ugyanis sokkal jobb Hartnál. Mármint színészileg. Igen, a pankrátorból lett akciósztár bizony játszik, és nem is rosszul. Ez pedig kicsit szégyen Hartra nézve, akinek komikusként hivatásszerűen kellene viccesnek lennie, azért fizetik, hogy az legyen, Johnson viszont simán lemossa a színről.

Maga a sztori egyébiránt legalább akkora klisé, mint a tálalás, a poénok sem az idézhető fajtából kerülnek ki, a végeredmény mégis szórakoztató. Nem kell emögött semmilyen nagy truvájt sejteni, az alkotók szimplán csak jól keverik a kártyákat, viszonylag sodró a lendület, a többit pedig a két főhős megoldja. Mert azért az elvitathatatlan, hogy a buddy cop csapatdinamika elég hatékonyan működik Hart és Johnson között, már amennyiben kategorizálhatjuk eképpen azt, hogy utóbbi őrültebbnél őrültebb szituációkba keveri előbbit. Mindezt úgy, hogy közben a végletekig bálványozza a partnere által életre keltett karaktert, ami akár kínossá is válhatna, de ez mégsem történik meg. Johnson ugyanis remek arányérzékkel még a pióca természete ellenére is annyira szimpatikussá teszi Bob Stone figuráját, hogy legszívesebben megölelnénk ezt a lelkes melákot. Ezzel párhuzamosan pedig még némi tanulság is kirajzolódik a történetből, miszerint nem feltétlenül látjuk olyannak saját magunkat, mint amilyennek a világ lát minket.

Néhány ismert(ebb) színész is tiszteletét teszi a filmben egy-egy cameo erejéig, hosszabb vagy rövidebb időre, én itt csak egyet emelnék ki közülük. A stáblistába bevágott bakiparádé arról tanúskodik, hogy a forgatás remek hangulatban telt, de nem hinném, hogy bárki jobban élvezte volna a forgatókönyv rá eső részét Melissa McCarthynál, legyen bármilyen nyúlfarknyi a szerepe. Nem gondoltam, hogy ezt valaha leírom, de sok nő fog rá irigykedni abban a bizonyos pillanatban. Majd meglátjátok.

Messze nem hibátlan, de ettől még kellemes kikapcsolódás a Central Intelligence, ami talán nem hagy mély nyomot, de könnyed stílusával csalódást sem hiszem, hogy okozna. Akár újranézve se.