Ha jól emlékszem, még valamikor a 90-es években tervben volt, hogy újrázzák a The Magnificent Seven-t, aztán, gondolom a stúdió rájött, hogy mekkora ostobaság egy remake-et remake-elni (az eredeti Akira Kurosawa A hét szamuráj című filmje), így inkább letettek róla. Mindezt persze csak a hollywoodi fejesekkel szembeni jóindulatom mondatja velem, hiszen végül mégis csak elkészült ez a film, a direktori teendőket pedig az az Antoine Fuqua kapta meg, aki eddig többnyire az akció műfaj berkein belül jeleskedett (vagy pont nem). Azt hiszem, érthető volt az aggodalmam, és sajnos beigazolódott, amitől tartottam, csak éppenséggel nem pont úgy, ahogy számítottam rá.
A The Magnificent Seven ugyanis nem lett túl jó, de nem azért, mert a rendező akciófilmet csinált egy westernből. A sztoriban (legalábbis ebben a formában) egyszerűen nincs 133 percnyi játékidő, a cselekmény így rettentően lassan gördül előre, hiába szakítják meg rendszeresen izgalmasnak szánt pisztolypárbajokkal. A nyugodt tempó, ami a westernt, mint zsánert oly sokszor jellemzi, ebben az esetben nem kifizetődő, és meg is mondom, miért: nem arra használják, amire kellene. Karakterépítés helyett olyan sablonjelenetekkel operálnak inkább, mint például, hogy a Chris Pratt által alakított Josh Faraday egymás után három különálló összetűzésbe is keveredik, hogy megtudjuk, ő egy iszákos hamiskártyás, aki azért elég jól bánik a fegyverrel, és a megfelelő összegért minden további nélkül elvállal egy öngyilkos küldetést. Ezzel még nem lenne gond, ám ez a három jelenet pont egymás után történik. Látjuk a kocsmában kártyázni, majd megjelenik a tényleges főhős, azaz Denzel Washington, a kocsma kiürül, Pratt lelép a hátsó ajtón, összefut két korábbi kártyapartnerével, akik meg akarják ölni, de persze megússza, tovább megy, majd összetűzésbe kerül egy lókupeccel, egyúttal újra találkozik Washingtonnal is. Ha ez egy videojáték lenne, ez csak néhány pályaelem volna, de filmben ugyanez olyan messze van a koherenciától, mint Denzel Washington mostani alakításai az Oscar díjától.
És sajnos minden egyes karakter bemutatása ugyanilyen random. Hiába jó a casting, hiába szereztek meg ismert és kevésbé ismert arcokat, és azok hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt, ha a rendező nemigazán tud velük mit kezdeni.
De akkor mi marad nekünk, nézőknek? Mint említettem, pisztolypárbajok garmadája. Látványosak, mozgalmasak, jól kivitelezettek, ahogy a zsánerhez illik, bár nem túl véresek. Végig azon gondolkodtam, vajon PG13-ban tolják-e odakint, de végül utánanéztem, és kiderült, hogy 16-os a karika. Érdekes, mert elég vérszegény az összkép, de annyi baj legyen. A halálesetek többsége úgyis elég messziről van filmezve, szóval nem igazán zavaró, hogy nem látjuk a fröccsenést. Viszont nincs kamerarángatás, pedig féltem tőle, hogy lesz. A lovas tömegjelenetek kamerakocsiról vannak véve, ahogy kell, ezekben rendkívül jól átjön a sebességérzet is. Csak hát az a fránya ritmustalanság, az ne volna. Tippre ki kellene vágni úgy negyed órát, és elég pörgős lenne ahhoz, hogy elfedje a hibákat.
Nem mondom, hogy időpocsékolás volt, de nem is szippantott be. Egyszer meg lehet nézni, a karakterdinamika jól működik az egyes szereplők között, az alakítások is jók, kinek-kinek a kvalitásai szerint. De az is biztos, hogy nem ez lesz az a remake, amit úgy emlegetünk, hogy jobb lett, mint az eredeti (pláne, hogy, mint említettem, már az is remake volt).
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.