Jack Reacher: Nincs visszaút (Jack Reacher: Never Go Back)

Jack Reacher (Tom Cruise) egy katonai fegyverbeszállító cég után nyomoz, de a dolgok úgy alakulnak, hogy meg kell mentenie egy őrnagy (Cobie Smulders) és egy, az eseményekbe véletlenül belekeveredő lány (Danika Yarosh) életét, ráadásul még a saját nevét sem ártana tisztáznia.

Bevallom őszintén, semmire sem emlékszem a korábbi Jack Reacher-kalandból. Valami közepesen élvezhető akció-thriller rémlik, de semmi egyéb. Talán Tom Cruise megint megmentette benne a világot? Általában azt csinálja, szóval sanszos, hogy most is így volt. Nos a folytatás egy szemernyivel sem fog mélyebb nyomot hagyni, sőt, ami a "közepesen élvezhető" jelzőt illeti, az most inkább közepes, mint élvezhető.

És még csak nem is azért, mert Tom Cruise megöregedett. Ha 54 évesen fele ilyen kondiban lennék, már összetehetném kezem-lábam. Nem. Tom Cruise olyan, mint mindig. Elszánt arckifejezéssel teszi a dolgát, a sztori nyomozós részéhez ugyan nem sok köze van, de ezt a hiányosságot minden gond nélkül elfedi a karizmája, és a jó szokásához híven (többségében) kaszkadőr nélkül felvett akciójelenetek. Cobie Smulders is egészen hiteles badass chick. Azt éppenséggel kevésbé hiszem el neki, hogy a seregben az őrnagyi rangig jutna, de nem is fog róla sűrűn eszünkbe jutni a How I Met Your Mother Robinja. Üt-vág, ha kell, az ő arcára is ráragadt egy rettentően szigorú nézés, és ahogy partnere, elképesztően sokat fut. Esküszöm, Cruise annyit fut ebben a filmben, mint soha eddigi karrierje során.

A gond, mint általában, most is a játékidő hossza és a gyengén megírt forgatókönyv kapcsolatában keresendő. Egyszerűen sok a két óra. Mivel nem szimpla akciófilmről beszélünk, a nyomozós szál megkövetelné a kidolgozottságot, de ez ne jelentse azt, hogy a film úgy leül a közepén egy jó fél órára, hogy a székünkben fészkelődve azt várjuk, a főhősök mikor lesznek hajlandók végre még pár embert lepofozni. Esetleg egy autósüldözés netalán? Vagy legalább kezdjenek el futni, az mindig beválik. Aztán az utolsó harmadban a rendező észbe kap, hogy kéne már valami látványos finálé (és, ha már New Orleansban vagyunk, mindenképp nyomassuk a Mardi Grast, mert az ilyenkor kötelező elem), de úgy túltolja, hogy teljesen tétnélkülivé és komolyanvehetetlenné válik.

Pedig az elején még pont örültem annak, hogy Reacher nem egy sebezhetetlen szuperügynök, aki minden szituációból győztesen kerül ki. A kezdő képsor nagyon erre utalt, de jó látni, hogy emberinek írják meg a főhőst. Megsérül, fájdalmai vannak, vagy éppen összeakad egy az övéhez hasonló kvalitásokkal bíró fickóval, és fele-fele arányban megy az adok-kapok. A finálé viszont teljes mértékben rácáfol erre, átesve a ló túlsó oldalára, és ezért nagy kár. Az pedig már csak mellékes tény, hogy Danika Yarosh személyében sikerült megtalálni a filmtörténelem egyik legirritálóbb mellékalakját. Közte és a két főhős között szinte a nulla felé konvergál a kémia, így maga a lány történetszála is teljességgel érdektelen.

A nagy számok törvénye alapján olykor belefut az ember egy gyengébb filmbe, ilyen ez a popszakma. Nem is azt mondom, hogy elvesztegetett idő volt ez a két óra, de ha már akció, a magam részéről inkább egy másik, szintén Tom Cruise nevével fémjelzett franchise mellett teszem le a voksomat, bármennyire is elszállt és hajmeresztő ehhez képest.