Sorozatajánló rovat: Westworld 1. évad

A Westworld egy vadnyugati tematikájú élménypark, amelyben androidok szolgálják ki az odaérkező gazdag vendégeket. Ha valaki elvágyódik a való világból, és a pénze is megvan hozzá, elutazhat ide, ahol pisztolypárbaj, fejvadászat, kincskeresés, cowboyok, indiánok és örömlányok várják. Azonban az utóbbi időben egyre több android hibásodik meg, ráadásul nem különálló esetekről van szó, hanem úgy tűnik, mintha valami vagy valaki szabotálni akarná a park működését.

Pozitív és negatív véleményeket is olvastam a sorozatról, de egyvalamit nemigazán lehet elvitatni a Westworldtől, mégpedig, hogy érdekes kérdéseket vet fel, és elég jól bánik a rejtélyekkel is. Ki, vagy mi mozgatja a szálakat a háttérben? Hogyan teszi ezt, és főképp mi a szándéka vele? Képes-e öntudatra ébredni egy tökéletesre fejlesztett android, és hogyan befolyásolja ez az éntudat a működését? Illetve, ha egy gép a megszólalásig hasonlít az emberre, akkor mi a különbség köztünk, azaz mi teszi az embert emberré? Hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik? Esetleg egy öntudattal rendelkező android egy kvázi-evolúciós lépcsőfok-e?

A pozitív kritikák áradoztak a sorozatról, és ezt előre ellőhetem, jobbára én is ezt fogom tenni, próbálva az ésszerűség határán innen maradni. Az ócsárlók azonban többnyire azt kifogásolták, hogy a Westworld 10 epizódja túl van húzva, kevesebb is elég lett volna, különösen, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Nos a tempót illetően egyet kell értsek az utálkozókkal, mert az tény, hogy a legkevésbé sincs kapkodósra írva a cselekmény. Mivel a forgatókönyvet javarészben Jonathan Nolan (Christopher Nolan, rendező testvére) jegyzi, a végeredmény eléggé high concept, és kellően szövevényes is. Több cselekményszál, rengeteg karakter, és különböző idősíkok, azaz megköveteli a néző figyelmét, ugyanakkor szinte egy pillanatra sem engedi el a kezét, így a magyarázatok időnként eléggé szájbarágósnak hatnak. Hogy miért van erre szükség, vagy épp van-e egyáltalán, azon lehet vitatkozni, nekem nem volt annyira zavaró, és meg is mondom, miért.

Elsősorban, mert a rejtélyek végig fenntartották az érdeklődésemet, érdekelt az egyes karakterek sorsa, illetve azok összefonódása, a történet íve pedig inkább megdolgoztatta az agyamat, semmint, hogy azt kifogásoljam, hogy már megint "feleslegesen" magyaráznak meg valamit. Másrészt a látvány, sőt az egész koncepció abszolút nem sorozatos szint, ami a megvalósítást illeti, de hát HBO, nincs ezen semmi meglepő. Harmadrészt pedig a színészek. Elég sok ismertebb arc tűnik fel, és mindannyian jók, még az olyanok is, mint például James Marsden, aki azért valljuk be, nem túl nagy tehetség, de az ő játéka is teljesen rendben van, és nem csak a saját keretein belül, hanem a többiekhez viszonyítva is.

Azonban a színészek közül is toronymagasan kiemelkedik Anthony Hopkins, és nem csak azért, mert ő a sorozat húzóneve. Többen azt kifogásolták vele kapcsolatban, hogy nem tesz mást, mint amit mindig szokott, de én nem így látom. Szerintem Anthony Hopkins briliáns alakítást nyújt Dr. Robert Ford szerepében, még akkor is, ha inkább láttam a képernyőn magát Hopkinst, a színészt, semmint az általa megformált tudóst. Ezt kénytelen vagyok felróni neki, azonban ilyen hosszú ideig egyhuzamban játszani egy mozifilmben képtelenség, ráadásul az alkotók (az operatőrrel az élen) elképesztő módon kihasználják Hopkins tehetségét. Eleve gyakran kap hosszú monológokat (erről még később egy kicsit bővebben), és mindannyiszor szándékosan az arcán felejtik a kamerát egy statikus beállítással és rengeteg közelivel, hogy a gesztusai maximálisan érvényesüljenek. Az apró rezzenések, ahogy a különböző érzelmek folyamatos, mégis egymástól jól elkülöníthető arckifejezésekben manifesztálódnak szinte pillanatnyi különbséggel, ez az, amitől lehengerlő Hopkins játéka, hogy még véletlenül sem harsány, vagy túlzó, minimális eszköztárral, de a legnagyobb hatásfokon ég. És bár régi (meg valószínűleg már legalább ennyire unalmas) vesszőparipám, hogy szinte mindent érdemesebb eredeti nyelven nézni, de Anthony Hopkins esetében ez hatványozottan igaz. Amúgy is imádom a hangját, ő is az a fajta színész, aki a telefonkönyv felolvasását is izgalmassá tudná tenni, de a mostani játékának nagyszerűségéhez az orgánuma is jelentős mértékben hozzájárul. Ahogy hangsúlyoz, amilyen ritmusban mondja fel a szöveget, az egész hanglejtése olyan, hogy tanítani kellene (ha valakit mélyebben is érdekel a téma, némi angol nyelvtudással itt egy remek elemzés erről).

És mivel, ha nem is ígértem ésszerűséget, de kitértem rá, így nem mehetek el szó nélkül a negatívumok mellett sem. Először is a tempó: maximum 8 epizód ebből elég lett volna. Nem, mintha nem lenne a sztoriban 10 résznyi játékidő, csak nem ilyen formában. Nyugodtan vághatták volna egy kicsit feszesebbre, időnként ugyanis túl sok időt vesznek el a magyarázkodások. Különösen, mert ez általában úgy történik, hogy látunk egy eseményt, ami némi agymunkával teljesen érthető, aztán a következő jelenetben egy monologizálás keretein belül szépen meg is magyarázzák, ergo kétszer látjuk ugyanazt (valahogy úgy, ahogy én is csináltam most). És mint az ennyire szövevényes sztoriknál általában, itt is előfordul néhány logikátlanság és életszerűtlenség. Ezeket vagy észrevesszük, és fennakadunk rajtuk, vagy nem; rajtunk múlik.

A verdikt az, hogy a magam részéről abszolút nem bántam meg a belefektetett időt és energiát, sőt biztos, hogy csekkolom majd a második szezont is, ha lesz, mert maradtak nyitva kérdések, amik még foglalkoztatnak. Csak abban reménykedem, hogy nem ígéret marad a Westworld, azaz, hogy nem ez lesz a következő Lost, amiben majd csalódnom kell idővel, mert sajnos ez is benne van a pakliban.