Könyvajánló rovat: Ernest Cline - Ready Player One

Tiszteletadó főhajtás a régi idők (különös tekintettel a 80-as évek) popkultúrája, könyvei, filmjei, zenéi, de leginkább a videojátékok előtt.

Mivel a tartalom többé-kevésbé már ismertetve lett korábban, önismétlés helyett nézzük inkább a legfontosabb kérdést, ami ilyenkor fel szokott merülni, nevezetesen: jobb-e a könyv, mint a film? Nem kerülgetem a forró kását, ha tömör válasz kell, tessék, itt van: igen, jobb. Ha nem érdekelnek a részletek, itt akár abba is hagyhatod az olvasást, pedig szokás szerint most is lesz egy 'DE', és talán még kivárni is érdemes. Előbb azonban lássuk a pozitívumokat.

A regény sokkal többről szól, mint a film. Nyilván több hely is adódik erre, már csak a formátum okán is, amire egy könyvben oldalakat lehet szánni, egy filmben nem jut feltétlenül idő, nem lehet a végtelenségig nyújtani. Ennek ellenére mégis kénytelen vagyok azt mondani, ha most írnám azt a bizonyos előző posztot, sokkal negatívabb végkicsengésű lenne, és olyan szavak hangzanának el benne, mint például "felhígítva", "kilúgozva", de minimum "leegyszerűsítve". A filmben az olyan, az emberiséget érintő problémákat, mint a nyersanyagválság, vagy az éhezés, csak szőrmentén, vázlatpontként kezelik, pedig Ernest Cline írása nem elsősorban (vagy inkább nem kizárólag) a játékról magáról szól. De, ha már itt tartunk, a játék, azaz a verseny a végső jutalomért is jelentős változtatáson esett át az adaptálás során, és ugyanez igaz a szereplőkre, de még az avatárjaikra is. Eredetileg szó sincs autóversenyről, a főszereplők közötti kapcsolati státusz is teljesen más, az utolsó akadályhoz vezető út pedig csak maximum elemeiben hasonlít, a megvalósítás olyan távol áll egymástól, mint ide Hódmezővásárhely. Nem, illetve nem csak azért komplexebb a regény a filmhez képest, mert az adaptáció során kihagytak dolgokat, hanem azért, mert eleve komplexebbre van megírva. A mozgóképes verzió csak a szemet dolgoztatja meg, az agyat már jóval kevésbé.

És akkor most jön az a bizonyos beígért DE. Mert a Ready Player One nem egy túl jól megírt regény. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nagy szavak ezek, mondhatjátok (jogosan), hogy írjak jobbat. De mivel a korlátaimmal szintén tisztában vagyok, egyből rávágnám, hogy nem tudok, még mielőtt. Azonban jónéhány elolvasott könyvvel a hátam mögött, amelyek közül akadt nem kevés scifi is, azt hiszem, képes vagyok megítélni, hogy Ernest Cline írói stílusa hagy némi kívánnivalót maga után. A Ready Player One olyan, mint egy jobb fanfiction. Lerí róla a lelkesedés, a rajongás, annyira azonban nem éreztem átgondoltnak, mint az elvárható lenne a témában. A legnagyobb gond, ami nem hagyott nyugodni, az talán az idő. Nem az volt a problémám, hogy vajon a főhős által felsorolt dolgokat képes volt-e véghez vinni a versenyre való felkészülés során, hanem, hogy volt-e rá egyáltalán elég ideje. Illetve, hogy a rendelkezésére álló idő elég volt-e mindarra, amit véghez vitt? Sőt nem is az a gond, hogy volt-e ideje, vagy sem, hanem, hogy egyáltalán megfogalmazódott bennem a gondolat. Az ilyesmi alá tudja ásni az élményt, legyen bármilyen olvasmányos a mű, vagy sodró a lendülete. Mint általában a ritmus hullámokra oszlik, azaz vannak csúcspontok, és vannak mélypontok is, ez eddig stimmel. A gond az utóbbiakkal van, ugyanis az író időnként tucatnyi oldalt fecsérel el öncélúnak tűnő popkult utalásokkal, vagy a dolgok felesleges túlrészletezésével, ilyenkor pedig eléggé leül a sztori.

Ennek ellenére, vagy inkább mindezzel együtt azonban mégis nagyon tudom ajánlani. A könyvet sokkal inkább, mint a filmet a regény ismeretében. Ponyva scifi, de rendkívül szórakoztató, akár gamer az ember, akár nem. Nem letehetetlen, inkább nehezen letehető, különösen, amikor a lovak közé csap, a nosztalgia-faktor pedig döccenőkkel ugyan, de képes átsegíteni a hullámvölgyeken.