Ki ne szeretne olykor elvonulni a világ zajától? Hátrahagyva a társadalmi normákat, a hétköznapok lármáját, az emberek tömeges ostobaságát. Will (Ben Foster), és tinédzser lánya, Tom (Thomasin McKenzie) is így tesz, de erre jó okuk van. A férfi ugyanis háborús veterán, és a poszt-traumás stressz megkeseríti a mindennapjait; huzamosabb ideig egyszerűen képtelen elviselni az embereket. Táborhelyről táborhelyre vándorolnak a lányával egy nemzeti parkban, de a rendszer nem nézi jó szemmel az ilyesmit. Hajléktalannak bélyegzik őket, és az ilyeneken segíteni kell, nem számít, hogy ők jól érzik magukat ott, ahol éppen vannak. A szociális munkások megpróbálják ezt a csonka családot is visszaintegrálni a társadalom adta keretek közé, de ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlent.
Megható film a magunk választotta útról, a világtól való elvonulásról, és arról, hogy mindannyiunknak kompromisszumokat kell hoznunk időnként, bármennyire is ódzkodunk a gondolattól, tudnunk kell nyitni egymás felé.
Az egyik kedvenc jelenetem a filmben az, amikor Tom megismerkedik egy méhésszel, aki elmagyarázza neki, hogy ha kialakult egy bizalmi viszony a kaptár lakói és az ember között, nyugodt szívvel bemehetünk közéjük, a méhek nem fognak megcsípni. A lány később ugyanezzel a példával próbálja felnyitni apja szemét arra, hogy bíznia kell az emberekben. A másik kedvencem pedig a záró képsor előtti, gyakorlatilag alig néhány szóból álló jelenet apa és lánya között az erdőben.
Ritka az olyan film, ami még néhány nappal a megtekintés után is velem marad, és képes úgy igazán hatni rám. Még akkor is, ha nincs minden a néző szájába rágva benne, ha kisebb-nagyobb utalásokból kell összerakni a végső képet. A Leave No Trace azonban ilyen. A bennem élő mizantróp nyilván magáénak érezte a történetet, ez vitathatatlan, de az is tény, hogy Debra Granik, rendező rendkívüli érzékenységgel mutatja be a főszereplő mindennapos kálváriáját. Ben Foster pedig igazán kaphatna még ehhez hasonló vagy jelentősebb szerepeket, mert alulértékelt tehetség, évek óta mondom már. A mindössze 18 éves Thomasin McKenzie méltó partnere ebben, abszolút hiteles az apa-lánya kapocs mindkét oldalról.
Tartalmas szűk két óra, de rétegfilm, az ilyesmire ezt szoktam mondani. Kell hozzá egy bizonyos hangulat, vagy lelkiállapot, lassan hömpölyög a cselekmény, de megéri leülni elé, mert, ha megérint bennünket, olyasmit ad, amit kevés másik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.