Colorado Springs, a 70-es években. Ron Stallworth (John David Washington), az első fekete a helyi rendőrség kötelékében. Egy nap megakad a szeme egy újsághirdetésen, benne az ottani Ku Klux Klán telefonszámával. Kíváncsiságból felhívja, arra azonban nem számít, hogy a toborzóirodájuk számát tárcsázta, a vonal túlvégén pedig majd fel akarják venni klántagnak. Így kénytelen szövetkezni zsidó származású kollégájával (Adam Driver), aki Ron Stallworth-nek kiadva magát, lebonyolítja a személyes találkozókat.
Megtörtént eseményeken alapuló történet, kár, hogy Spike Lee, rendező a művészi önmegvalósítást helyezte előtérbe, így csak a sztori abszurditása maradt meg, igazi hatást azonban nem képes elérni.
Pedig általában kedvelem a direktor úr munkáit, de ez a mostani mégsem váltotta be nálam az ígéreteket. A BlacKkKlansman egy komoly, húsba vágó témát feszeget, de nálam nem jutott tovább az alapkoncepciónál. Az a gondolat ugyanis, hogy egy fekete zsaru beépül a Ku Klux Klánba, ösztönösen kicsapja a WTF-detektort, de onnantól kezdve, hogy a sztoriban bekövetkezik az első személyes találkozó a klántagok és az ál-Ron Stallworth között, értelmét is veszti, mert azonnal arra gondoltam: "oké, de a továbbiakban miért a fekete zsaru tartja velük telefonon a kapcsolatot?". Ennek így semmi értelme.
De mondok még valamit: a stáblista előtt, kapunk néhány dokumentumfilmes bejátszást, olyan jelenetekkel, mint például egy fekete közösségbe nagy sebességgel belehajt egy nyilvánvalóan radikális fehérek által vezetett autó, halálra gázolva több embert is, vagy mint a filmben is szereplő klán-főnök, David Duke, aki éppen beszédet tart, a képek alatt pedig ott az évszám, 2017. Azaz nem régi felvételekről van szó, mind a mai napig léteznek szélsőséges fehér csoportok Amerikában, a helyzet maximum a felszínen változott. Ezek a jelenetek ütnek igazán, ezekben nem marad el a hatás, ezeket látni durvább, mint az addigi 135 percet együttvéve. Az, hogy maga a film nem ilyen, azzal, hogy a helyzet abszurditásán van benne inkább a hangsúly, számomra egyfajta bagatellizálásnak hatott a végeredmény. Vagy pontosabban fogalmazva, az üzenet átjött, csak a formanyelvvel voltak gondjaim.
Pedig a minőségre egy szavunk sem lehet. A környezet tökéletesen autentikus, a díszletek, a ruhák, az aláfestőzene mind hibátlan, és a színészek is simán hozzák a kötelezőt. Ha igényesek vagyunk az ilyesfajta külsőségekre, abban biztosak lehetünk, hogy ebből a szempontból megkapjuk a 100%-ot. És persze közben szembesülhetünk azzal is, hogy az emberi bigottság, ostobaság és szűklátókörűség hová vezet, különösen, ha erőszakkal párosul. Borzasztó, hogy még mindig itt tartunk, hogy vajmi keveset változott a világ egy része a rasszizmust illetően. Csak hát lehetett volna ezt ennél hatásosabb formában is tálalni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.