Keresés (Searching)

Miután David Kim (John Cho) 16 éves lánya, Margot (Michelle La) rejtélyes körülmények között eltűnik, a kétségbeesett apa a rendőrség tanácsára nyomok után kezd kutatni a lány laptopján, hogy segítse a nyomozást.

Igen, tényleg ennyire leegyszerűsíthető a történet, kiváltképp, ha az embernek nem áll szándékában spoilerezni. Azonban jobb, ha előre felkészülünk: ebben a 100 percben a sztorit tökéletesen lefedő címhez méltón egyetlen monitort fogunk látni, megszámlálhatatlan felugró ablakkal (chat, facebook, instagram, youtube, és hasonlók, mindezt azonban a képarányt és ezzel együtt az illúziót maximalizálva, végre semmi fekete sáv a képernyő alján és tetején). Nem nagy truváj, és némi csalás is van benne, mégis rendkívül kreatív a végeredmény.

A filmet nézve igazából azonnal a korábban népszerű talált kamerás szubzsáner ugrott be, mert a Searching ugyanaz, pepitában, ahogy mondani szokták. És pont ugyanazok a gyenge pontjai is, azaz a nézőben egy ponton túl biztosan felmerül, hogy vajon miért látjuk még mindig a laptop kamerájának képét, az apa miért néz olyan riportot, aminek a helyszínén személyesen járt, illetve, hogy eleve miért nem maga a rendőrség nézi át az eltűnt lány laptopját? Ehhez hasonlók valóban eszünkbe juthatnak, azonban, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni, minden további nélkül a képernyő elé szegez az összkép.

Meg kell mondjam persze, hogy egy bizonyos fénykép láttán felötlött bennem a gyanú elég korán, hogy vajon arra fut-e majd ki a sztori, amire akkor gondoltam (pontosan arra futott ki), de egyrészt ennél többet még véletlenül sem árulok el, másrészt nem az én elborult filmes rutinomból kell kiindulni, meg merem kockáztatni, hogy az átlagnéző nem figyel azért annyira árgus szemmel (értsd: nem annyira elmebeteg), mint én. De tényleg ennyi, amit hibaként felrónék a filmmel kapcsolatban, ugyanis látom a benne lévő kreativitást, és főképp azt, hogy a fent említett kérdésekre általánosságban a dramaturgia és a hatásfokozás adhat választ. Azaz azért történik minden úgy, ahogy, hogy a néző bevonódjon, hogy azonosulni tudjon a kétségbeesett főszereplővel, ne adj isten a helyébe képzelhesse magát.

Senkit sem ismerhetünk meg igazán, és ez manapság, a közösségi oldalakon magunkból mutatott (álságos) kép alapján különösen igaz. Menthetetlenül elidegenedünk egymástól. Mindegy, hogy az ismerőseinkről van szó, vagy akár a saját gyerekünkről. Az is elképzelhető, hogy a gyerekünket a barátai sem ismerik, vagy egyáltalán nincsenek is barátai. Ez persze nem azt jelenti, hogy a legrosszabbat kell feltételeznünk mindenkiről, de az emberek simán lehetnek másmilyenek, mint ahogy mi feltételezzük róluk, és általában valóban azok is. Azonban ez nem feltétlenül, illetve nem kizárólag a mi hibánk. Valakit megismerni, ez két emberen múlik. Leginkább ez a Searching üzenete is, és örülök, hogy Aneesh Chaganty, író-rendező első nagyjátékfilmjéhez inkább a kreativitáshoz nyúlt, semmint, hogy szájbarágós legyen a tálalás.