Kegyetlen zsaruk (Dragged Across Concrete)

Brett Ridgeman (Mel Gibson) és Anthony Lurasetti (Vince Vaughn) nyomozókat hat hétre felfüggesztik fizetés nélkül rendőri túlkapás miatt. Hogy ezalatt se legyenek anyagi gondjaik, némi mellékes után néznek, de az akció nem várt fordulatot vesz.

Kicsit félve ültem neki S. Craig Zahler, rendező új filmjének, de ezt nem csak a 159 perces játékidő indokolta. Csak egy korábbi munkájához volt szerencsém, és a Bone Tomahawk is olyan típusú mozi, amire illik "váratlan fordulat", mint jelző. Amivé azonban az válik a végére (szimpla bosszú-westernből öncélú csonkolós horror), nos enyhén szólva nem az én műfajom. Az viszont nyilvánvaló volt számomra, hogy a direktor ért a hangulatteremtéshez, szóval kapott még egy esélyt. Igen, sejthetitek, megbántam.

Türelmes ember vagyok. Végigültem ezt a több, mint két és fél órát, aztán elkezdtem szemezgetni az imdb komment szekciójában, és úgy tűnik, nem ugyanazt a filmet láttuk. Csak úgy röpködnek a 8/10-ek, 9/10-ek, de nem ritka a 10/10 sem, és elég hosszan kellett görgetnem az első 5/10-ért (rögtön utána egy 1/10 is akadt, én azért nem leszek ennyire kegyetlen). Na most, ha ennyien dicsérik, nyilván velem van a baj, de az biztos, hogy rég unatkoztam ennyire. A rendező, akinek a nevéhez a forgatókönyv is fűződik, értékes perceket veszteget olyan jelenetekre, amikor a szereplői esznek, cigarettáznak, vagy olyan dolgokról beszélgetnek, amiknek a világon semmi köze semmihez. Ez nem karaktermélyítés, hanem időhúzás, ráadásul a rosszabbik fajtából, mert még csak a hatást sem fokozza. Egyedül arra "jó", hogy fokozatosan elveszítse vele a nézőt, utána pedig már hiába próbálja ellenpontozni egy-egy pillanat erejéig öncélúan vérbő és fullfrontál brutalitással.

És, ha már dialógusok: senki sem beszél így, ahogy ezek a karakterek. A szóhasználat, a barokkos körmondatok egyáltalán nem illenek a szereplők szájába, az abszolút mélypont talán a bankigazgató jelenete; éppen csak nem kezd Shakespeare-t szavalni, annyira túlzó. Igazából a forgatókönyv párbeszédei a legjobb példa arra, hogy a direktor mennyire átesik a ló túloldalára. Abszolút nem látni mögötte a szándékot, az egész teljesen koncepciótlan. Eleve több szálon fut a cselekmény, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy ezek közül melyik az, ami tényleges részét képezi az egésznek, és nem kósza ötlet, hogy "ez ide tök jó lenne, mindegy, hogy nem kapcsolódik semmihez". Mert a magam részéről például már majdnem megörültem Jennifer Carpenter jelenlétének, ha a rendező hagyott volna erre 10 percnél több időt. Mire felocsúdtam, már ki is írták a szkriptből, nem hogy megkedvelni nincs idő, azt se tudjuk, minek volt rá szükség, annyira behelyettesíthetővé válik. Pedig mindettől függetlenül a színészek jók, mármint azok, akik többet töltenek a vásznon néhány percnél. Mel Gibson csípőből hozza a kiégett zsarut, Vince Vaughn pedig remek partnere. Mivel ők ketten itt a húzónevek, a többiek maximum innen-onnan ismerősek lehetnek, megteszik, ami tőlük telik, úgyse a színészi játék az, amire figyelni fogunk.

Az idő múlása az, ami fel fogja kelteni a figyelmünket, meg az egyre jobban zsibbadó ülőgumóink. Megvan a sztoriban egy jó (vagy legalábbis ennél biztosan jobb) film csírája, de egy vágóra nagy szükség lett volna. Időnként egyszerűen nem szabad hagyni, hogy a rendező kiélje a kreativitását, mert lehet, hogy lebegett valami nagy kép a szemei előtt, de valahol félúton elengedte a gyeplőt, hagy menjen az egész cucc, amerre akar. Én végigültem ezt a 159 percet, mert türelmes ember vagyok. Vagy mert hülye. Ti inkább egyik se legyetek.