Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming)

Pókember a kedvenc szuperhősöm. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Gyerekkoromban még előfizetője is voltam a kalandjainak képregény formában. És bár kockázati szempontból logikus döntés volt a Marvel részéről eladni a hálószövő megfilmesítési jogait, a lehetséges indokokkal nem értettem egyet. Miért pont Pókember? Mert valahol el kell kezdeni? Mert a népszerűségi faktor garantálja a sikert? Azaz szinte mindegy, bukik-e a megfilmesítés, ők így is, úgy is a pénzüknél lesznek? Hát nem tudom. Kedveltem az eddigi filmeket, de mindegyikben kilógott valahogy a lóláb, egyik sem volt az igazi. Vagy a romantikus szálat erőltették feleslegesen, vagy a poénkodás nem működött, esetleg túltolták az univerzumépítést; a karakterek kinézete szubjektív, de akár abba is bele lehetett kötni olykor, arról nem beszélve, hogy eddig mindig eredetsztorit láttunk, ami már a könyökünkön jön ki.

A Spider-Man: Homecoming is eredettörténet, csak nem az a fajta, amilyen eddig volt. Nincs Ben bácsi, nincs barátnő, akit meg kell menteni, van viszont titkolni való identitás, és a felelősségre való ráébredés. Mindez azonban szinte az első pillanattól az utolsóig feelgood köntösbe van csomagolva, de úgy, hogy a drámai szál is kellőképpen érzékletes. Pókember végre hazatért.

Tévedés ne essék, messze nem tökéletes a film. Ebben is vannak dolgok, amik nem működnek jól. Teszem azt Flash, Peter Parker iskolai nemezise elképesztően harsány, és nagyon nem a jó értelemben. Az első egy-két alkalommal még viszonylag működőképes, de az alkotók nem találták meg vele a megfelelő mértéket, úgyhogy a játékidő nagy részében szimplán irritáló. Aztán ott van a Zendaya által alakított Michelle, aki néhány savazó beszóláson túl semmit nem tesz hozzá a történethez (Peternek amúgy is van már egy remek sidekick-je, és az összhang is jól működik köztük). Annyira érdektelen, hogy a nevét is csak az utolsó pillanatban tudjuk meg, akkor meg már minek. Ha kivágnánk a jeleneteit, fel sem tűnne, hogy egyáltalán ott volt. Az olyan "apróságokba" meg már ne is menjünk bele, hogy Tony Stark cuccait egyik helyszínről a másikra egy robotrepülővel szállítják? Se őrök, se személyzet, de még pilóta se? Messziről látszik, hogy azért lett így megírva, hogy létre jöhessen a végső összecsapás, de erősen kétlem, hogy ez bármilyen formában életképes lehet.

Minden más az, amitől ez a valamivel több, mint két óra remek szórakozássá válik. Peter még csak próbálgatja a képességeit, nem keveset bénázik is, de egy 15 éves gyerekről van szó, aki pont olyan döntéseket hoz, amilyeneket bármelyik kamasz hozna. Az önbizalomhiány nem csak civilként sújtja, hanem szuperhősként is, azonban éppen ezért lesz jelentőségteljes az a pillanat, amikor elkezd bízni a képességeiben, egyúttal a nézőt is ráébresztve arra, hogy hiába gyerek még, az ereje tényleg emberfeletti. Tom Holland felkészülése, edzettsége megkérdőjelezhetetlen (női nézőknek grátisz pucér felsőtest), és bár a színészi kvalitásain még van mit csiszolni, idővel kiforrhatja majd magát.

És, ha már színészek, Michael Keaton zseniális. Már a Batman óta imádom a mimikáját, és roppant szórakoztató nézni, amit az arcával most is művel, de színészként sem utolsó, sőt. Megkockáztatom, a gonosz figurája fele ilyen jó sem lenne nélküle. Mert bár megalapozottabb, mint általában a Marvel-filmek rosszfiúi, Keaton rengeteget tesz hozzá ehhez a játékával. A mentorszerep ezúttal Tony Starkra hárul, és Robert Downey jr. a szokásos laza stílusában, csípőből rázza ki a figurát. Önmagához képest bőven takaréklángon ég, de még így is hatalmas forma. És persze muszáj kiemelnem Marisa Tomei jelenlétét is, mert eleve nagyon kedvelem, de olyan még biztos nem volt a Pókember-filmek történetében, hogy May néni legyen a szemcukor-faktor, amire ráadásul kellőképpen rá is játszanak.

Van egy elméletem, hogy miért ez lett a film alcíme, de ennek kifejtése nem megy spoiler nélkül, ez pedig szembe menne az elveimmel, szóval kihagynám. Így inkább azt mondom, ami már az első pillanattól nyilvánvaló volt számomra, hogy az alcím a Marvelhez való hazatérését szimbolizálja nem túl burkoltan. Nem tudom, milyen kalandok várnak még a barátságos és közkedvelt Pókemberre, annyi azonban biztos, hogy jó ez így, jó, hogy ott van, ahol lennie kell. Ebben a formában ugyanis a Spider-Man: Homecoming simán újranézhető még néhányszor, szemben a korábbi darabokkal. Különösen, hogy az eddigi egyik legviccesebb, de az biztos, hogy a legönreflektívebb bónusz jelenetet kapjuk meg a stáblista után (de közben is van egy, azt is érdemes kivárni).