Godzilla

Azt hiszem, ez a film a tökéletes iskolapéldája annak, hogy a helyén kezelve jó szórakozás, ugyanis látom a hibáit, de mit is várhatunk egy olyan történettől, ami egy száz méter magas óriásgyíkról szól, akinek szembe forduló hüvelykujja van.

Amúgy az megvan, hogy mit látunk, ha visszafelé nézünk egy Godzilla-filmet? Hát egy jó szándékú óriásgyíkot, aki segít újjáépíteni a várost, és utána vissza moonwalk-ol a tengerbe

Na de kezdjük a negatívumokkal.

spoileres

Először is egy kicsit feleslegesnek éreztem viszonylag jó nevű, és ennél persze sokkal jobb képességű színészek szerepeltetését, ha a film nem ad teret nekik ezen képességeik kihasználására. Pedig Bryan Cranston éppenséggel megint remek alakítást nyújt, jól megy neki a dráma, bár ezen, öt évadnyi Breaking Bad után már nem lepődöm meg (ezúton ki is osztanék egy plusz pontot az előttem ülő srácnak a Heisenberges pólójáért).

Ken Watanabe viszont mintha nem kapott volna rendezői instrukciókat, és így nem is igazán tud mit kezdeni magával. Magába zuhanva néz egyik helyszíntől a másikig, jól ráközelít a kamera, amikor valami jelentőségteljeset kell mondania (akárcsak Sam Neillre a Jurassic Parkban), és nagyjából ennyi. Szegény Juliet Binoche meg jó, ha öt percet szerepel.

És akkor ki marad nekünk? Aaron Taylor-Johnson, aki szó szerint véletlenül csöppen bele az egészbe, és gyakorlatilag ez ismétlődik a film végéig. Mármint a véletlenül belecsöppenés. Amikor hazarepülne Hawaii-ról, "véletlenül" pont ott csapnak össze a szörnyek, ahol ő van, "véletlenül" összefut a hadsereg kirendelt erőivel, és mivel "véletlenül" pont katonai tűzszerész, velük tart atombombát időzíteni. És ugyan ez utóbbi akció kudarcba fullad, de ő "véletlenül" pont túléli, ezért "véletlenül" őt küldik bombát hatástalanítani is, és még sorolhatnám. Ha őt magát kivesszük a sztoriból (nem túl jó az alakítása, nem lenne kár érte), bármilyen random dzsíájdzsóval helyettesíthetnénk.

Na és a logikátlanságok: atombombával akarunk megölni olyan lényeket, akiket már korábban is megpróbáltunk. Mivel is? Ja igen: atombombával. Na de ezek most megatonnás, nem kilotonnás bombák ám. Ja vagy úgy, az mindjárt más. Ezzel minden meg is van magyarázva.

Meg aztán a lényeket ugyan vonzza a radioaktivitás, mert abból nyernek energiát, de azért a bombákat vonattal szállítsuk már, mert nyilván az a legbiztonságosabb. És miután az egyik lény lezúzza a MÁV egyéves költségvetését egy viadukton, a megmaradt egy bombát rakjuk föl helikopterre, mert korábban nem jutott eszünkbe ez a megoldás.

De hát mit is várunk, amikor ismétlem: az óriásgyíknak szembe forduló hüvelykujja van. Apróságok, amiken mosolyogva bár, de sikerült túltennem magam.

Mégpedig azért, mert a megvalósítás iszonyat jól néz ki. Eleve egy godzillásított visszaszámlálással indul a film az IMAX-vetítésen, ami már jó alapozás. Ezt ennél jobban nem lövöm le, ha megnézitek, meglátjátok, és jó lesz, ennyi (de nyilván otthoni megtekintéskor ez ki fog maradni).

Aztán ott van a hatásfokozás: régi vesszőparipám, hogy többek közt azért nem szeretem a Jurassic Park harmadik részét (attól eltekintve, hogy nem jó film), mert az első negyed órában megmutatják a főszörnyet. Emlékezzünk vissza ugyanezen film első részére, és a T-Rexre. Nem csak a "mikor", hanem a "hogyan" is számít, és a Rex ebből a szempontból csúcsra van járatva, és irtó hatásos a belépője.

Ugyanez van itt is. Csak hangokat hallunk, testrészeket látunk felvillanni, esetleg tükröződő felületeken sejtelmes mozgást, és amikor a nagy G-t végre alulról felfelé végigpásztázza a kamera, majd pedig kiereszti a hangját...na az nagyon adja. Nem vagyok tisztában amúgy a San Francisco-i épületarányokkal, így a gyík a maga száz méteres magasságával igazából eléggé felfoghatatlan, de a tömege - különösen a küzdelmek során - nagyon érződik. Ha ő valamit odatesz, az oda van téve, és pont.

A Muto-k már kicsit gyengébben sikerültek, különösen a címszereplő részletgazdagságához képest. A mozgásuk is esetlen, és nem az útban lévő épületek miatt, mert azokról gondoskodnak. De azért ezzel együtt is jó, amikor a gigászok összecsapnak. Az aláfestő zene pedig egyenesen pazar.

Mit vártam? Mit kaptam? És megérte-e?

Mint élmény simán, minél nagyobb vásznon, minél hangosabban. De a történet, hááát, mondjuk úgy, hogy hagy némi kívánnivalót maga után. Majd otthon még megnézem egyszer (felirattal, mert némelyik szinkronhang egyszerűen rettenetes volt), kisebb képernyőn valahogy jobban látom a hibákat, de abszolút nem bántam meg. Agykikapcsolós zúzdafilm, ezt vártam, és többé-kevésbé ezt is kaptam.