Volt már úgy veletek, hogy valakivel szinte minden klappol, de a sors mégis közbeszól? Hát ez egy ilyen film.
Anna (Felicity Jones) és Jacob (Anton Yelchin) egy Los Angeles-i főiskolán ismerkednek meg, és szeretnek egymásba. Amikor a lánynak lejár a vízuma, közösen úgy döntenek, hogy a nyarat ennek ellenére még együtt töltik. Majd Anna visszautazik Londonba, de mikor újra eljönne Los Angelesbe, már nem engedik be az országba, a tanulóvízum határidejének megsértése miatt. Ugyan egy ideig még próbálgatják a távkapcsolatot, de mivel nem igazán sikerül, útjaik kénytelen-kelletlen külön válnak. Közben Jacob megismerkedik Sam-mel (a mindig remek Jennifer Lawrence), Anna pedig Simon-nal (Charlie Bewley, aki úgy néz ki, mint a Nyálgép Divatház random kifutófiúja). Viszont az érzés, amit egymás iránt éreztek korábban, nem múlt el, így megpróbálják még egyszer. Majd még egyszer. És még egyszer. És végül kapunk egy cseppet sem szokványosan hollywoodi lezárást.
Akár még sablonosnak is nevezhetném a sztorit, de a történetvezetés, a technikai megvalósítás, és főképp a színészek miatt számomra simán kiemelkedik a mezőnyből.
Felicity Jones egyszerűen gyönyörű, az a fajta lány, akibe nagyon könnyű belezúgni, bár most láttam először. Anton Yelchin-t már korábbról kedvelem, de az ő kettősük tökéletes választás volt: aranyosak, természetesek együtt, ez az a fajta kémia, hogy akár egy pár is lehetnének.
Rengeteg a közeli, kézi kamerás felvétel, ettől nekem olyan érzésem volt, mintha ott sétálgatna az ember körülöttük, mintha nem is egy filmet néznék, és az ilyet mindig szeretem.
És nagyon tetszettek az életszerű helyzetek: mint, amikor Annát behívja a főnöke (egy újságnál dolgozik), mert olvasta az egyik írását, és a hátteréről szeretne többet megtudni. A lány csak nagy vonalakban beszél róla, de tudni lehet, hogy az írás Jacobról szól, és közben csak nehezen tudja visszatartani a sírást. Vagy, amikor egy hosszú szünet után Jacob fölhívja Annát Los Angelesből, a lány lerázza, de egy percen belül zokogva hívja vissza azzal, hogy "szeretném, ha átjönnél hozzám", mire a fiú: "fél óra, és ott vagyok, csak adj pár napot" (majd megértitek, ha látjátok).
Másfél óra az egész, de megérte megnézni, és még csak párhuzamot sem tudok vonni semmivel, mert még hasonlót sem láttam. Viszont eszembe jutottak az Igazából szerelem, és a "Mielőtt...-trilógia" (Before Sunrise / Sunset / Midnight) legjobb pillanatai.
Megrögzött romantikusoknak nyugodt szívvel ajánlom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.