Mit tennél, ha képes lennél az időutazásra, de csak olyan időpontokra mehetnél vissza, amelyek a te személyes múltadban történtek, és világosan emlékszel rájuk?
Tim (Domhnall Gleeson), miután a 21. születésnapján édesapja (Bill Nighy) közli vele, hogy a család férfitagjai időutazók, megpróbálja megtalálni az igaz szerelmet.
Időutazós romantikus film attól a fickótól, akinek olyan filmek kerültek ki a keze alól, mint a Négy esküvő, és egy temetés, a Sztárom a párom, a Bridget Jones naplója, vagy az Igazából szerelem? Ha csak az alapkoncepciót ismerem, biztos egyből rámozdulok, de sajnos láttam egy rettenetes előzetest, ami inkább béna vicceket, és kínos pillanatokat feltételezett, semmint azt a könnyed brit humort, és remek drámai csúcspontokat, amit végül kaptam. Újabb példa arra, hogy nem szabad elsőre ítélni.
A történetről a fentieknél többet nem szeretnék elárulni, mert van néhány olyan fordulat, amit megéri önmagunknak felfedeznünk, és ez ugyanúgy igaz a film romantikus oldalára, mint a drámaira. Amit viszont feltétlenül méltatnék, az a forgatókönyv, a fényképezés, a színészválasztás, az alakítások, és a hangulat.
Richard Curtis, író-rendező fantasztikus dialógusokat ad színészei szájába, az egész film annyira személyes hangvételű, hogy akár önéletrajzi ihletésűnek is mondhatnám. A családi körben játszódó jeleneteknek legalább annyira természetes az atmoszférája, mint amilyen intim a fiú és szerelme, Mary (Rachel McAdams) történetszála.
A színészek pedig egytől-egyik remekelnek. Ahogy a már említett filmekben, itt sem lóg ki senki, a legutolsó mellékszereplő is tökéletesen van megírva, jobbnál jobb szövegekkel, tényleg mindenkire érdemes figyelni. A poénok sem a harsányan nevetős fajtából valók, de azok nem is illenének ide, inkább csak amolyan szinte végig mosolygós, kedvesen viccelődő az egész, amit én, bevallom, sokkal jobban kedvelek. Emellett pedig a dráma tökéletesen adagolt, ugyancsak tökéletesen időzített, és kellőképpen szívfacsaró, ráadásul pont annyi, amennyire szükség van.
És akkor a fényképezés: John Guleserian, operatőr legalább annyira pazar munkát végzett, mint a korábban általam látott filmjében, az Őrülten hiányzol-ban. Ott is kiemeltem, mennyire tetszettek a beállítások; kézi kamerás felvételeket, szép közeli képeket itt is kapunk, de külön megemlíteném a metróban játszódó montázst, szavak nélkül, csak zenei aláfestéssel, gyönyörűen mutatja be az idő múlását, szinte egy kameraállásból.
A negatívumok? Most komolyan kezdjek belekötni az egész időhurkos téma logikai hibáiba? Olyasmikbe, hogy eleve nem egy szerkezettel utaznak az időben, hanem egyszerűen bezárkóznak egy sötét helyiségbe, mondjuk egy szekrénybe, teszem azt, de akkor hogy térnek vissza a jelenbe, ha egyszer előre nem utazhatnak, csak a saját múltjukba? Vagy, hogy más a ruhájuk, meg a frizurájuk az időutazás előtt/után? Vagy, hogy a múltbeli énjük hol van akkor, amikor adott időpontra megérkeznek?
Nem teszem. Miért? Mert nem az a lényeg. Nem az időutazás hogyanjai és miértjei. Az csak egy eszköz, a mibenléte nem befolyásol semmit. Mint ahogy végül Tim is rájön, hogy nincs szüksége az időutazásra ahhoz, hogy a mindennapjaiban megtalálja a boldogságot, hogy az élet apró dolgaiban meglássa a csodát. Egyszerű, de nagyszerű tanulság: nyitott szemmel kell járnunk.
Talán a két órás játékidőből lefaragnék pár percet, de ettől függetlenül is abszolút megérte megnézni. Ha a fent említett filmek tetszettek, bátran ajánlom ezt is (és bár ez az előzetes sem túl jó, de amit korábban én láttam, az tényleg borzasztó volt).
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.