Több posztban is használtam már a szófordulatot: "emlékszem, hogy...", és ez is ilyen lesz, mert tisztán emlékszem, hogy mennyire nem akartam megnézni az Alient. Nem akartam űrhorrort nézni, nem akartam rémálmokat, nem akartam minden apró zajra fölkapni a fejemet a sötét lakásban. Mert látatlanban ilyen kép élt bennem a film(ek)ről. Aztán jött a negyedik rész, és vele Jean-Pierre Jeunet rendező, akit ugyan az Amélie csodálatos élete kapcsán szokás emlegetni, de én már a korábbi munkáiban megismertem és megkedveltem kissé szürreális látásmódját. És komolyan érdekelni kezdett, vajon mit kezd egy ilyen sztorival? Kivételesen nem néztem meg előtte a másik három részt, hanem egyből bedobtam magam a mély vízbe, lesz, ami lesz alapon. Szokás kritizálni a quadrológia záró darabját, de én minden hibája ellenére azóta is kiállok mellette, mert az a rész kedveltette meg velem a másik hármat.
És most itt vagyunk, az első rész idén harmincöt éves, én csak egy évvel vagyok idősebb, ő mégis jobban tartja magát. Persze köszönhető ez némi digitális ráncfelvarrásnak is, de leginkább annak, hogy a film atmoszférája még most is beránt, és ott is tart az elejétől a végéig.
Van olyan ember a világon, aki nem látta az Alient? Remélem, csak olyan van, aki MÉG nem látta. Mert, ha csak egy scifi-horrort nézethetnék meg bárkivel, biztos, hogy ez lenne az. Az én szememben a Xenomorf a scifi-szörnyek alfája és omegája. Ezért abból indulok ki, hogy a történetet mindenki ismeri (aki valami véletlen folytán mégsem, az sürgősen pótolja!), így annak ismertetésével most nem is vesztegetném az időt, nézzük inkább a pro-kontra arányát.
Az atmoszféra, mint már említettem, fantasztikus. Semmi sincs elkapkodva, lassan építkezik a sztori, de a feszültség mégis kézzel tapintható egészen onnantól, ahogy leszállnak a bolygón. A zene ehhez tökéletes párosítás, néhol csak aláfest, néhol viszont puszta sound-design, de a hideg futkos tőle a hátunkon. A színészek jók, élükön Sigourney Weaverrel és a már-már zseniális Ian Holmmal. Gyönyörű tiszta a digitálisan felújított kép és hang, de még jobb, hogy annak idején fillérekből felhúztak egy komplett, funkcionális űrhajóbelsőt, ami még ma is simán megállja a helyét. Ahogy az effektek is, az Alien-kosztüm sem lóg ki, megérdemelten nyert Oscart effekt-kategóriában.
És akkor mi marad? Komolyan kössek bele abba, hogy hogy néz ki a robbanás a film végén? (ne feledjük, hogy egy harmincöt éves filmről beszélünk, a digitális felújítás ez esetben amúgy sem azt jelenti, hogy minden csilivili, Ridley Scott sem egy George Lucas hálistennek, és mi is tudjuk, hogy nem attól lesz jó egy film, hogy az ewok pislog-e vagy sem) Vagy, hogy az esetleges látványbeli hibákat stroboszkóppal leplezik el? Minden ilyen jelenetre jut egy arctámadás belső kameranézetből, aminél önkéntelenül elkapjuk a fejünket, pedig nem is 3D effekt. Vagy egy olyan, mint amikor John Hurt mellkasából kitör a kikelő xenomorf, és mivel állítólag ezt nem egyeztették le előre, a színészek arcán az őszinte reakciót látjuk. Vagy, amikor Harry Dean Stanton keresi az elkóborolt macskát a fedélzeten, és ahogy fölnéz, egy pillanatra látjuk a láncokon kapaszkodó szörnyet (kizárólag a rendezői verzióban). Hibátlan jelenetek, nincs ezen mit szépíteni.
Ezt a filmet látni kell. Lehetőség szerint úgy, ahogy most: legnagyobb terem, telt ház, taps az előadás végén.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.