Az üldözött (A Most Wanted Man)

Issa Karpov, félig csecsen, félig orosz származású menekült (Grigoriy Dobrygin) partra úszik a hamburgi kikötőben, amiről mind a német, mind az amerikai titkosszolgálat igen hamar értesül, mivel úgy tudják, iszlám szélsőséges. A német csapat vezetője, Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) viszont meg van győződve Karpov ártatlanságáról, hiába kötődnek a nevéhez olyan dokumentumok, amik ennek ellenkezőjét hivatottak bizonyítani. Nem emberbaráti szeretet vezérli, hanem az, hogy Karpovot felhasználva elkaphassa a nagyobb halat. A gond csak az, hogy senki nem bízik senkiben, ahogy ez már a titkos ügynökségeknél lenni szokott.

Igazi, klasszikus értelemben vett kémfilm. Sehol egy autós üldözés, sehol egy lövöldözés, sehol semmi műdráma, a feszültség sem az a kézzel tapintható fajta, egyszerűen csak nézeti magát a film, kíváncsiak vagyunk a kirakós darabjaira, hogy végül összeáll-e a nagy kép. És bizony összeáll, de valami olyan hétköznapi dologgá, hogy, ha a film elején kiírják, hogy "igaz történet alapján", én simán elhiszem. A thriller ettől még thriller marad, csak éppen semmi olyasmi nem történik, amiről ne hinnénk el, hogy valahogy így történne a valóságban is. Az ügynökségek keresztbe tesznek egymásnak, az ügynökök pedig megszabadulnak minden érzelmüktől, és csak a munkára koncentrálnak, precízen, mindent a cél érdekében.

És Philip Seymour Hoffman tökéletesen hozza a karaktert. Borostás, elhízott, láncdohányos, és az a fajta piás, aki még a kávét is megtámogatja a kabátzsebében lévő laposüvegből. Családja nincs, egyetlen emberi kapcsolatai a kollégái, akikkel már-már baráti a viszonya, de tudjuk, hogy ez csak az egymás mellett ledolgozott éveknek köszönhető. Fantasztikus pillanat például, amikor, hogy az álcájuk ne sérüljön, megcsókolja a kolléganőjét, és ez mindkettőjüknek többet jelent ennél, de nem engedhetik meg maguknak az efféle kapcsolatot. Mindketten tudják, mi is tudjuk, pedig senki sem mondja ki, a kamera is csak egy pillanattal időzik tovább mellettük, de abban a pillanatban minden benne van. Jónéhány ehhez hasonló akad a filmben, többségük Hoffmanhoz kötődik, aki meg is hálálja ezeket a pillanatokat: gyakorlatilag az egész élettörténete, minden csalódottsága az arcára van írva. Ráadásul végig német akcentussal beszéli az angolt (még a hangja is más, mint szokott lenni), de egy percig meg sem fordult a fejemben, hogy miért nem német színész alakítja a karakterét, annyira hiteles a szerepben.

És ilyenkor szoktam azt mondani, hogy "...mellette viszont mindenki más elhalványul", de ez inkább azon ritka helyzetek egyike, amikor egy zseniális színész fölhúzza magához a többieket. Külön-külön is jó mindenki, de mellette valahogy még jobbnak tűnnek. Még Rachel McAdams is, akit, valljuk be, nem éppen ilyen filmekben szoktunk meg.

Szóval, ha valakinek kedvére van a lassú, szövevényes, de jól átgondolt, és még jobban kivitelezett történetvezetés, és tetszett neki mondjuk a Suszter, szabó, baka, kém, (ehhez hasonlóan az is John Le Carré-adaptáció), akkor bátran megnézheti. Hoffmanban csalódni nem fog, az biztos.