Fehér pokol (The Grey)

"Még egyszer harcba szállok,
megvívom az utolsó, nagy csatát.
Ma élek és meghalok...
ma élek és meghalok..."

John Ottway (Liam Neeson) az isten háta mögött dolgozik az alaszkai vadonban. Egy olajfinomító cég megbízásából lövi ki azokat a vadállatokat, amik a munkásokra támadnak. Miután letelik a megbízásuk, Ottway és a munkások is repülőre ülnek, de a gép hóviharba kerül, és lezuhan. A maroknyi túlélőnek viszont nem csak a hideggel és az éhséggel kell szembenéznie, hanem azzal a farkasfalkával is, amelyiknek a vadászterületére tévedtek.

Elismerem, ebből a felütésből akár egy állathorrorra is gondolhatnánk, de hála istennek ez annál sokkal több lett: egy szikár, sallangmentes túlélő-thriller, igazi férfias film.

Több erőssége is van a mozinak: először is Liam Neeson, akivel nem csak úgy eladják a filmet, hanem keményen odateszi magát, ahogy kell, és a történet érzelmi töltete is az ő karakteréhez kapcsolódik. Aztán ott van a hangulatteremtés, egészen pontosan az "inkább sejtetünk, mint láttatunk" módszere, amit a magam részéről nagyon tudok éltetni. És bár ehhez egy negatívum is társul, de erről majd később. Szóval kellő mennyiségű a feszültség, és nem fordul öncélúságba, remek a ritmus. Az egész rendkívül karakterközpontú ahhoz képest, hogy az egyes túlélők múltjáról tényleg csak minimális információt tudunk meg, ehelyett inkább arra koncentrál a történet, hogy az adott szituációval hogyan birkóznak meg; mi mindent tesznek meg a túlélésért, hogyan változnak a prioritásaik, vagy éppen hogyan látják be, hogy elértek a teljesítőképességük végső határára, ahonnan már nincs tovább. Az egyik kedvenc jelenetem is ez utóbbihoz kötődik: jó egypercnyi, gyakorlatilag szavak nélküli képsorban hátulról mutatja a kamera, ahogy az egyik szereplő leroskad a folyóparton, és kimerülve nézi a tájat. Csak a ziháló lélegzését halljuk, együtt a vízcsobogással, és közben hátulról az ágak recsegését, ahogy a rá támadó farkasfalka közeledik.

A hangulatteremtéshez tartozó hang- és képi hatások is fantasztikusak. Kékesszürkére szűrőzött képeket kapunk, amiktől élesen elválik az Ottway karakteréhez kapcsolódó flashback-ek sárgásbarna melege. Minimális az aláfestő zene, szinte észrevétlen, de mégis remek.

De mivel közel sem tökéletes filmről beszélünk, itt térnék vissza arra bizonyos korábban említett negatívumra, nevezetesen, hogy a farkasok megjelenítése majdhogynem minősíthetetlenül pocsék. Panaszkodtam már arra, hogy mintha az animátorok nem tudnának farkast "rajzolni". Itt ugyan igazság szerint betudhatjuk annak, hogy kis költségvetésű filmről van szó, de akkor is. Kár érte, hogy pont ezen vérzik el a film. Illetve nem vérzik el, mert elég jól kihasználják a helyzetet, nagyon keveset mutatják az állatokat közelről, csak a fejük, vagy a szemük látszik, egész alakos jelenet jó, ha két-három akad. Cserébe van viszont olyan, hogy a szemük megcsillan a tűzfénynél, halljuk a vonyításukat és látjuk a leheletüket, de a testüket elnyeli a sötétség, szóval éppen annyit látunk belőlük, amennyit a szereplők, és ez pont így is van jól. De akad egy logikátlanság is, nevezetesen a szakadékos jelenetnél, (spoiler, ezért kijelölés után lesz csak látható) mert azt nem magyarázzák meg, hogy kerülnek a farkasok a túloldalra a menekülők előtt? Viszont ezen már tényleg nem érdemes fennakadni.

Az a fajta film ez, ami mélyebb annál, mint amilyennek először látszik, benne van a túlélési ösztön, az emberi gyarlóság, de ugyanúgy a hit is. És bár az ilyen filmeknek általában a végét rontják el, számomra ez a kettős, nyitott befejezés (egy a stáblista előtt, egy pedig utána) így tette kerek egésszé.