Joker (Wild Card)

Ha egy filmnek Jason Statham a főszereplője, az olyan, mint egy random Jackie Chan-film: az első bunyó után senki sem foglalkozik a történettel. Nincs ezzel baj, ázsiai kollégájához hasonlóan magashomlokú brit barátunk is megbízhatóan szállítja (értitek!) a gyakorlatilag tökegyforma mozikat, szóval, ha valaki beül rájuk, pontosan tudja, mire számíthat. A tökösség, a lazaság, némi cinikus humor, és a durva bunyójelenetek most is megvannak, de a sztori kábé olyan, mintha egy film második részét látnánk előzetes tudás nélkül.

Nick Wild (Jason Statham) profi testőr Las Vegasban. A bűn városában már jóformán mindenkinek tett ilyen-olyan szívességeket, szóval mindenki ismeri, és ő is ismer mindenkit. Épp ezért, amikor az egyik hölgyismerősét (Dominik García-Lorido) egy hírhedt gengszter (Milo Ventimiglia) megerőszakolja, majd a testőreivel félholtra vereti, Nick annak rendje és módja szerint felkeresi az említett úriembereket, és tesz róla, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő. Még ha ezzel a saját hátára is célkeresztet rajzol.

Nos, ha egy másfél órás film egyharmadát le kell tudni az első akciójelenetig, azzal nincsen semmi gond. Senki sem mondta, hogy egy akciófilmben ne legyen karakterépítés. A probléma ott kezdődik, hogy maga a építkezés teljesen epizodikus, és a főhős múltjára csak homályos utalások vannak. Ahhoz, hogy elhiggyük, hogy Nick olyan fickó, akivel nem érdemes ujjat húzni, mert nincs szüksége fegyverre ahhoz, hogy eltegyen láb alól, nem elég egy Statham-féle szúrós tekintet. Ha már behozunk egy olyan mellékszereplőt, akinek a sztori szerint ajánlották Nick képességeit, akkor mondjuk már el, miféle képességek is ezek, és ne film végén derüljön ki (és akkor is csak a töredékük).

És ha olyan tehetséges színészeket alkalmazunk, mint amilyen Stanley Tucci, akkor ne 5 percig tegyük ezt, mert hatalmas pazarlás, lehet bármilyen fantasztikus a karakter belépője. És ugyan hasonló tehetségről engem személy szerint Sofía Vergara még nem győzött meg, viszont rendkívül dekoratív biodíszlet, és mint ilyen, az a szintén 5 pernyi vászonidő, amit kap, úgyszintén pazarlás.

Negatív karakternek pedig egyszerűen nem elég a szegény ember fiatal Sylvester Stallonéja, azaz a csálészájú Milo Ventimiglia. Ha valaki van olyan elmebeteg, hogy töltött fegyvert dug egy nő legszentebb szentségébe, hogy kicsikarjon tőle egy szerelmi vallomást, az nekem látszódjon a fickó arcán is, akkor legyen tényleg elborult. Amit viszont az említett úriember a vásznon művel, arról egy ismerősöm által gyakran idézett mondás jut eszembe: "ha a színész nem hiszi el, amit játszik, akkor én hogy higgyem el neki?" Saját korlátai között a fiatalember nem rossz amúgy, csak ebben a szerepben egyszerűen hiteltelen.

Mint mondtam, maga a film olyan, mint valaminek a második része: minden csak lóg a levegőben, a motivációk, a szereplők interakciói és kapcsolati szintje teljesen kidolgozatlan. Ha ez tényleg egy második rész lenne, akkor nem lenne gond, hiszen ha sorrendben haladunk, korábban már minden meg volt magyarázva, és fel volt vezetve. Így viszont az egész film alatt arra várunk, hogy majd csak kiderül a végén valami.

Viszont mi az, amiben Jason Statham mindig jó? Tud bunyózni. És nem csak úgy tessék-lássék, tudomásom szerint jártas a harcművészetekben (az imdb-adatlapja MMA-t, Kickboxot és Jiujitsut említ), és a legtöbb akciójelenetét saját maga végzi. És ez itt is meglátszik. Ha a filmbeli karakternek nem is épp ez lenne a lényege, akkor is azt mondanám, ez a pasas tudja hogyan, és hová kell ütni. Ráadásul láttatok-e már bárkit poharakat, sörösüvegeket, hamutartókat, vajazó kést, evőkanalat vagy éppen bankkártyát használni közelharci eszközként, miközben karácsonyi zene szól aláfestésnek? Na ugye, hogy nem.

Ebben van a film egyetlen erőssége, a bunyójelenetek eredetiségében, na meg Jason Statham karizmájában. Mert az ő fellépése, a kisugárzása most is kifogástalan. Már persze ha kedveli őt az adott néző. Szóval azoknak tudom ajánlani, akik tudják, mire számítanak. Azaz a rajongóknak.