Holnapolisz (Tomorrowland)

"- Van két farkas, folyton harcolnak. Az egyik a sötétség és a csüggedés. A másik a fény és a remény. Melyik farkas győz?
- Amelyiket táplálod."

Casey Newton (Britt Robertson) a korabeliekkel ellentétben rajong a tudományokért, de főképp a csillagászatért, ami nem csoda, hiszen édesapja a NASA-nál dolgozik. Egy este, némi kormánytulajdon-rongálásért Casey-t letartóztatják, de amikor óvadék ellenében kiengedik, és visszakapja a holmijait, egy rejtélyes kitűző is köztük van, amit, ha megérint, egy eddig soha nem látott helyen találja magát. Lenyűgözi a világ, amit lát, de azt ekkor még nem is sejti, hogy majd épp neki kell megmentenie. Ráadásul ehhez egy olyan ember segítségére lesz szüksége (George Clooney), akit egyszer már száműztek onnan.

Szeretem a scifit, különösen, ha eredeti ötleten alapul. Ebben a filmben az alapfelütésen kívül nem túl sok ilyen ötlet van, viszont én mindig azt szoktam mondani, jótól jól lopni bocsánatos bűn. Ha meg ennyi kreativitással párosul, akkor meg pláne. Kár, hogy ilyen befejezést kapott.

Mert egészen addig, amíg ki nem derülnek a miértek és a hogyanok, rendkívül izgalmas, egyik kalandból a másikba csöppenünk, és Casey-hez hasonlóan, hatalmas szemekkel bámulunk, annyi újdonság zúdul ránk. De aztán megkapjuk a Végső Választ, és annyira elcsépelt, hogy bár átjön az üzenet, épp a kívánt hatást nem éri el.

De jöjjenek előbb a pozitívumok:

A kreativitás. Amit nem tudok eléggé méltatni. Brad Bird, aki korábban egy olyan animációs filmet hozott el nekünk, mint amilyen A hihetetlen család, nem is tagadhatná le a múltját, és erre a filmre is leginkább a gyermeki lelkesedés a jellemző. Hatalmas örömmel veti bele magát a történésekbe, és a fantáziájának semmi sem szab határt. Nem ragad le sokáig egy helyszínen, szereplőit újabb és újabb kalandokba keveri, de ez egyáltalán nem válik a film hátrányára, mert minket is ugyanez a lelkesedés hajt, hogy megtudjuk, mi van a dolgok hátterében.

George Clooney remek, mint mindig. Az ilyen szerepeket neki találták ki, mert nem sokan képesek az ilyen durva pokróc karaktereket annyi élettel megtölteni, hogy szerethetőek legyenek.

Britt Robertson is telitalálat a végsőkig optimista zsenipalánta szerepében. Nem volt nehéz dolga persze, maximum csak egyfolytában naiv ártatlansággal rácsodálkozni a körülötte zajló eseményekre, de ezt hibátlanul teszi.

És a kivitelezés is fantasztikus. Egy-két helyen vettem csak észre, hogy kilóg a CGI, de azok is csak olyan pillanatok voltak, amikbe bele tudnék kötni, ha akarnék. De persze nem akarok, mert amit láttam, az szemkápráztató. És nem csak Holnapolisz világa, hanem a miénk is. Hogy mást ne mondjak, az Eiffel-toronyra soha többé nem fogok tudni ugyanúgy nézni, mint eddig.

Csak hát közben ott van az a bizonyos Nagy Tanulság, amit próbálnak belénk sulykolni, és amire el is megy a film utolsó bő fél órája. Ez pedig túl sok ahhoz képest, hogy addig mennyire pörgős volt a tempó. Ráadásul a sztori közepe táján Clooney karaktere megpendít egy témát, amire szintén ki lehetne futtatni a történetet, de sajnos mégsem az lesz a vége, és gyanítom, ebben a Disney keze van. Az ő profiljukba ugyanis nem igazán férnek bele a sötétebb tónusok. Talán az általuk választott befejezés, más megvilágításban, lehetett volna jobb, de így nem több puszta propagandánál.

Hogy ettől függetlenül megéri-e megnézni? Hát persze. Egyrészt, mert lehet, hogy nektek nem lesz ennyire negatív véleményetek a végkifejletet illetően, másrészt pedig, mint mondtam, egészen addig rendkívül sodró a lendület, és fantasztikus a látványvilág. Kevés az eredeti ötlet manapság, becsüljük meg. Aki szereti előhívni magából a gyermeki énjét, az így is, úgy is jól fog szórakozni. Egyszer legalább, ha többször nem is.