Gyalogáldozat (Pawn Sacrifice)

Életrajzi- és sportfilm az 1972-es sakkvilágbajnokságról, a szovjet Boris Szpasszkij és az amerikai Bobby Fischer összecsapásáról, leginkább az utóbbi szemszögén keresztül. Tanúi lehetünk annak, hogy a kissé arrogáns brooklyni csodagyerek hogyan jut el a címmérkőzésekig, fiatal kora ellenére hogyan győz le sakknagymestereket, és, hogy már a világbajnokság előtt hogyan uralkodik rajta el egyre inkább a paranoia.

Hogyan lehet izgalmas filmet forgatni a sakkról? Nem arról beszélek, hogy azoknak, akik kedvelik a sakkot, ne adj isten játsszák is, hanem nekünk, laikusoknak. Mitől lesz az izgalmas, hogy két ember ül egy asztal mellett, és bábukat tologatnak egy táblán? A sportfilmeknek amúgy is megvan az a velejárója, hogy ha egyet láttunk, mindet láttuk, mert ugyanazokat az elemeket variálják: a kezdetek, ahogy a főhős eljut a nagyobb versenyekig, majd először találkozik a nemezisével, amikor is általában elbukik, de visszakapaszkodva végül legyőzi őt. Ezek az elemek itt is mind megvannak, azzal a kivétellel, hogy ezúttal megtörtént eseményeket dolgoz fel a film, és, mint mondtam, a sakkról van szó. Két ember egy tábla mellett ülve.

Tudom, megint kissé leegyszerűsítem az amúgy elég tragikus történetet, de két okom van erre: egyrészt ha olyan sportról van szó, aminek az átlagember számára is könnyen érthető szabályai vannak, és könnyű ezeket a szabályokat vizuális eszközökkel kifejezni, akkor az összkép is sokkal könnyebben befogadható. Másrészt pedig - és ez a film legnagyobb hiányossága - Fischer tragédiája az elméjében zajlik, a külvilág - és egyben a néző - ebből csak annyit érzékel, hogy a fiatalember egyre furcsább dolgokat mond vagy tesz, de nem leszünk részesei az eseményeknek.

Marad tehát a sakk, mint sportág, de a szabályok ismeretének hiányában ezzel az elemmel sincs egyszerű dolgunk. Vagy rendkívül erős képi világra van tehát szükség az izgalom fokozásához, vagy rendkívül kreatívra és persze remek karakterszínészekre. Edward Zwick, rendező a kreativitásra szavazhatott, mert bár az odáig vezető út is szép képekkel van felvezetve, maga a világbajnokság, és annak képsorai pontosan a kívánt hatást érik el: izgulunk azért a két emberért a tábla mellett.

És, hogy a színészek hogyan teljesítenek? Liev Schreiber bár játszott ennél jobban is, ami ide kellett, azt teljesíti. Mivel a sztori eleve Fischerre koncentrál, Schreiber nem kap elég játékidőt a kibontakozásra, de megtesz minden tőle telhetőt (nem mellékesen folyékonyan beszél oroszul a filmben végig). Tobey Maguire viszont átlagon felüli teljesítményt nyújt. Nyilván csak a saját átlagán felülit, de akkor is. Mint mondtam, Fischer tragédiája abban áll, hogy mentálisan egyre jobban szétesik, ahogy a nyomás nehezedik rajta, de közben végig briliáns játékos marad, így esélye sincs a gyógyulásra. És ez az, amit Maguire nem tud elég érzékletesen előadni. Önmagához képest remek, de láttunk ennél erősebb alakításokat is már a paranoia témakörében.

Kinek, vagy miért készült a film? Nyilván az amerikaiak ismét húzhatnak egy strigulát a megfilmesített ikonjaik listáján, egyben kapnak egy szinte hibátlan lenyomatot a 70-es évekről. De, ha valaki semmit sem tud a sakkról, annak érdemes-e megnéznie? Én laikusként azt mondom: egyszer mindenképpen. Egy szépen fényképezett, igényesen kivitelezett életrajzi filmért mindig érdemes leülni két órára a képernyő elé. Megvannak a hibái, de sikerült izgalmassá varázsolnia a két-ember-a-tábla-mellett felállást, az én szememben már ez is nagy szó.