"Megint egy film, amivel nem lesz egyszerű dolgom." - gondoltam, miközben az utolsó jelenetsor pergett le a képernyőn. Hogy miért? Egyrészt azért, mert az előzetes tökéletesen - és azt gyanítom, szándékosan is - félrevezető, másrészt pedig, mert leginkább az válik a Crimson Peak hasznára, ha csak minimális tudással ülünk le elé. Ami hibát ugyanis fel tudnék róni neki, az az, hogy nagyjából a felétől, kevésbé rutinos nézők is kitalálhatják az összes fordulatot. Minden másban viszont elképesztő élményt tud nyújtani azoknak, akik szeretik az olyan históriákat, amikben kísértet van.
A felsoroltak miatt viszont kivételesen eltekintenék a tartalom ismertetésétől, nézzétek meg az előzetest; kissé hátborzongató ugyan, de egyéb tudásra nem lesz szükségetek.
Kedvelem Guillermo del Toro munkáit. Igen, a Pacific Rim-et is, pedig azt mindenki utálja. Jó, az említett filmet nyilván nem tartom kiemelkedőnek, sőt, az igazat megvallva alig-alig tartalmaz del Toro-ra jellemző vonásokat; megvannak az okaim, és maradjunk ennyiben. A Crimson Peak azonban sokkal jobban illeszkedik a direktor filmográfiájába, és elsősorban azért, mert vizuálisan rendkívül erős. Számomra ez adta el, nem a horror-elem. Kezdve attól, hogy kamerakezelésben mennyire jól elhatárolható különbséggel jeleníti meg a haladó Amerikát és a viktoriánus Angliát, és folytatva ott, hogy a Bíborhegyen játszódó jelenetekben halmozódó feszültség bármelyik gótikus horrornak a javára válhatna. Az első 40 percben felbukkanó néhány félelemkeltés csak alapozásként szolgál az eljövendőknek, és amint megérkezünk a romos kastélyba, a rendező elszabadul, és kiéli minden fantáziáját.
De, mint mondtam, a film felétől kitalálhatók a fordulatok, a történet lassú, de megállíthatatlan hömpölygéssel csap át valami egészen másba, mint amire az első pillanatban még számíthattunk, de ez a "valami más" nem kevésbé groteszk és hátborzongató.
Mia Wasikowska remek az ártatlan, sebezhető Edith szerepében. Alakításában megvan minden, ami ahhoz kell, hogy együtt tudjunk vele érezni. Tom Hiddleston pedig vitán felül korosztályának egyik legkiemelkedőbb karakterszínésze. Olyan érzékenységgel játszik, olyan széles érzelmi spektrumon, hogy csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni.
Amire azonban abszolút nem számítottam, hogy Jessica Chastain gyakorlatilag mindkettejüket lejátssza a színről. Teljesen más az alakítása, mint Hiddlestoné, de elsöprően erős jelenléte van a vásznon, meg sem kell kockáztatnom, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: soha nem láttam semmiben ennyire jónak. Számomra az ő Lucille-megformálása a film legnagyobb meglepetése. Nem tudom, a későbbiekben meg fogja-e tudni ugrani még ezt a szintet, de még ha nem is, azt sem bánom.
A vizualitás egy dolog, de nem feltétlenül éri el a kívánt hatást, ha nincs megfelelő zenei aláfestése. És hogy ez sikerült-e? Tökéletesen. A zene együtt lüktet a képekkel, maximalizálva az ijesztés-faktort, amikor az kell, de hibátlan támogatást nyújtva a sztori drámai vonalának, amikor arra van szükség.
Megosztó film. Az ilyenek mindig azok. De én azt látom rajta, mintha del Toro nem akart volna kompromisszumokat vállalni csak azért, hogy többeknek tessen, és ha így van, becsülöm érte. Volt egy elképzelése, és volt hozzá megfelelő kreativitása, hogy átültesse a vászonra. A kiszámíthatósággal, ezzel az egy hibával én együtt tudok élni, mert az első pillanattól beszippantott a hangulata, és nem is engedett az utolsó képkockáig. Néha nem is vágyom többre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.