Victor Frankenstein

Azt hiszem, ilyen vagy olyan formában, de mindenki találkozott már Dr. Frankenstein történetével - a tartalom ismertetésétől éppen ezért el is tekintenék -, de így, mint itt, a segédje, Igor szemszögéből elmesélve talán még nem. A kérdés inkább az: kell-e nekünk mindez? Sajnos azt kell, hogy mondjam, hiába a remek karakterszínészek, és a viktoriánus Anglia miliője, erre az adaptációra, ebben a formában semmi szükségünk nem volt.

Pedig az alapfelütés, ez az Igor nézőpontjára koncentráló narratíva nem lenne rossz táptalaj, még akkor sem, ha maga a karakter nem szerepel az eredeti regényben. A látványba sem lehet nagyon belekötni, bár az én szememnek egy kissé túlzásba vitték a képek elhomályosítását - ami eredetileg nyilván a régies hatást hivatott hangsúlyozni -, és olykor a kameramozgás sem illett bizonyos jelenetekhez. De az ördög, mint mindig, a részletekben rejlik.

Daniel Radcliffe az én szememben már nem először bizonyít, most is jó, ami Igor megformálását illeti. Átélhetően ábrázolja a karakter bizonytalanságát, mentora iránti elkötelezettségét, de a doktorról őrá is átragadó szenvedély és megszállottság bemutatásában is hiteles. És itt jön a már jól ismert "de". Mert ezek az érzelmek mindenféle következetességet nélkülözve váltják egymást. Ez nyilván a forgatókönyv hibája, ne adj isten direktori instrukció, de az úgy nem működik, hogy az egyik pillanatban még lebeszélné a doktort az ámokfutásról, hogy azután 5 perces különbséggel meg már rá is licitáljon, mondván: "ez a mi teremtményünk, azt csinálunk vele, amit akarunk".

James McAvoy kézzel tapinthatóvá teszi Frankenstein megszállottságát és nagyravágyását. A doktor nem ismer kompromisszumot, a lelkesedése a nézőt is átjárja. És itt jön a már jól ismert "de". McAvoy alakítása ugyanis annyira teátrális, hogy menthetetlenül átesik a ló túloldalára. Ő amúgy is azon színészek közé tartozik, akik egy-egy drámai alakításban annyira eggyé válnak a figurával, hogy....nincs erre jobb szó: köpködnek. Bizonyos határokon belül lehet ez kifizetődő, akár még hatásos is, legfeljebb a partnerei állnak lőtávolon kívülre. És az is lehet, hogy ilyesmi csak nekem tűnik fel, de szerintem a nagy színpadiasságban ezt is sikerült túltolnia.

Andrew Scott a BBC égisze alatt futó Sherlock című sorozatban egész egyszerűen lehengerlően alakítja Moriarty figuráját. Ha nem is azt a minőséget vártam, reménykedtem, hogy most is megvillantja a zsenialitását. És micsoda meglepetés, itt jön a már jól ismert "de". Mert az még rendben van, hogy nincs túl sok vászonideje, egy megfelelő kvalitásokkal rendelkező színész - márpedig ő az - képes lehet maradandót alkotni szűkös keretek között is. Arról sem ő tehet, hogy Turpin felügyelő karaktere kidolgozatlan, és mondvacsináltak a motivációi. Viszont sem az eltökéltségét, sem a nyomozási módszereit, sem az ok-okozati összefüggéseket nem sikerül érzékeltetnie. Érzelmek gyakorlatilag nem tükröződnek az arcán, és bármennyire fáj ezt kimondanom: rosszul játszik. Ez van.

És amennyire Radcliffe karakterének érzelmi váltakozásában nem találhatunk következetességet, úgy az idő előrehaladtával ez a sztoriban is egyre szembeötlőbb. A háttér elnagyolt, a mellékszereplők szinte támpont nélkül lógnak a levegőben, a film felénél  - egy mindössze uszkve 3 perces jelenetben - belengetett apa-fiú ellentét pedig láthatóan csak azért létezhet, hogy a végkifejlet kilométerekről sejthető fordulatnak szánt agymenése indokolt legyen. Maga a finálé ugyan viszonylag jól néz ki, már ami a látványt illeti, cserébe mind a hosszát, mind a kivitelezését tekintve a minősíthetetlenség felé tendál.

Ha azt vesszük alapul, hány Frankenstein-adaptáció készült már, hivatkozhatunk a nagy számok törvényére a rossz feldolgozásokat illetően. De az ilyenek, mint a Victor Frankenstein, tényleg nem tudom, miért készülnek. Mert akár jó is lehetett volna, de ebben a formában csak tehetséges színészek, és a néző idejének elpocsékolása lett.