"I'm one with the Force, and the Force is with me."
Őszintén szólva nem tudtam, mit várhatok a Rogue One-tól. Különálló sztori a Star Wars-univerzumon belül, mégis szerves része annak: a Halálcsillag tervének ellopása. De kell-e ez nekünk? Miért pont ezt akarták vászonra álmodni? Szükségünk van-e egyáltalán évente egy Star Wars-filmre? Na meg aztán mit lehet ebből kihozni? Mert maga az esemény, azaz ahogy ellopják a tervrajzokat, nos ez történetnek még édeskevés; ezt bizony föl kell rendesen építeni ahhoz, hogy működőképes legyen, egyúttal azonban illeszkednie is kell a már a korábban látottakhoz.
Sikerült? Kattintanotok kell, hogy ez kiderüljön, de ígérem, a minimálisnál is kevesebbre próbáltam redukálni a spoilermennyiséget.
Egyetlen kritikát sem olvastam a filmről, így összehasonlítási alapom sincs, de azt kell mondjam, az én szememben sikerült megugrani azt a bizonyos lécet. Még mielőtt beültem volna rá, azon gondolkodtam, vajon lesz-e utánérzésem? Eszembe fog-e jutni, hogy lényegében már tudom a történet végét, mindegy, hogy ez az adott film hogyan fejeződik be, a Halálcsillag így is, úgy is elpusztul. És azt is meg kell mondanom, hogy elég döcögősen indul. Az első egyharmad olyan, mintha egy sorozat kezdő epizódjait néznénk: látszólag összefüggéstelen cselekményszálakat kapunk, egymáshoz szinte egyáltalán nem kapcsolódó karakterekkel, és csak nézünk, mert nem tudjuk, hogyan lesz ebből koherens egész.
De egyszer csak azon kaptam magam, hogy észre se vettem, hogy már mindjárt vége a filmnek, úgy beszippantott a hangulata. Érdekelt a szereplők sorsa, még egy szimpla droidért is tudtam izgulni, aki nem mellesleg százszor jobb komikus mellékalak, mint C-3PO és R2-D2 együttvéve (ettől persze a két említett figurát még nem kedvelem kevésbé). Na persze nincs abban nagy truváj, hogy ennyire berántott a Rogue One, hiszen eredetiség sincs benne túl sok, még ha időnként meg is mernek lépni benne olyasmiket, amire mostanában nemigen van példa Hollywoodban. De pont ez, meg persze az is, hogy jól keverik a lapokat, képes lekötni a néző figyelmét, a látvány pedig kárpótol az előforduló kisebb-nagyobb hibákért.
És ha már látvány, hát az fantasztikus. Nem az az áll-leejtős, letaglózó típus, ami bedarál, egyszerűen csak annyira minőségi, hogy nem is várnánk kevesebbet. Ügyeltek az olyan apró részletekre, mint a ruhák, fegyverek, járművek, környezet, minden elhasználtnak, lepusztultnak tűnik, amikor arra van szükség, vagy épp csillog-villog, ha az kell, mert vadonatúj. Van néhány easter egg is, némelyik könnyen kiszúrható, de akad olyan is, amihez elengedhetetlen a fan-faktor (számomra a végjátékban az a bizonyos jelenet visz mindent, ami ránézésre nem tart tovább egy percnél, mégis annyira király, hogy széles vigyorral néztem, és legszívesebben visszatekertem volna, ha tehetem). A szereplők szintén egytől egyig el vannak találva, és az őket életre keltő színészek is megtesznek minden tőlük telhetőt.
Nem egyszerű dolog spoilerek nélkül írni a Rogue One-ról, de nem azért, mert rogyásig van hatalmas fordulatokkal, amiket nem akarok ellőni. Ezeknek a fordulatoknak a nagy része amúgy is csak attól váratlan, hogy, mint említettem meg merték lépni őket, kissé szembe menve a konvenciókkal. A lelkesedésemet kell visszatartanom, mert legszívesebben mindent elmondanék, annyira élveztem a filmet. Rutinos olvasóim azonban tudják, hogy szeretem, ha mindenki magának fedez fel egy adott sztorit, mert először látni valamit mindig más élmény, még akkor is, ha nekem a Rogue One simán újranézős lesz. Messze nem tökéletes, de én akkor is azt mondom: soha rosszabbat ennél.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.