Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon)

2010 áprilisában, a Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájának következtében 11 ember vesztette életét, és több, mint 700 millió liter olaj ömlött a tengerbe Louisiana állam partjaitól mintegy 60 kilométernyire.

Megtörtént események inspirálta dráma, akciófilmes elemekkel, avagy az egyik leghitelesebb katasztrófafilm.

Először is tisztázzuk ezt a fenti egymondatos jelzőt. Ha Hollywoodban ráaggatják valamire, hogy "Inspired by the True Story", biztosak lehetünk benne, hogy a dolgok nem egészen úgy történtek, ahogy a filmben látjuk. Ez leginkább a kötelező dramatizálás miatt van, az álomgyárban ugyanis szeretik a pátoszt, meg a hősi beállításokat. A Deepwater Horizon esetében is akad nem kevés ferdítés, a legfeltűnőbb pedig talán a felelősség kérdése. A drámai hatás kedvéért ugyanis simán megteszik bűnbaknak az olajtársaság egyik fejesét, ami egyértelműen azért van, hogy a néző tudjon kire haragudni, de még így is elég olcsó húzás. Különösen annak fényében, hogy a film első harmadában pont ez a bűnbak (John Malkovich kissé egydimenziós, mégis hatásos tolmácsolásában) kiselőadást tart a vállalati fogaskerekek összekapcsolódásáról. Azaz ilyen volumenű cégeknél, mint egy több milliárd dollár értékű olajtársaság, nem létezik, hogy egyvalaki legyen csak hibás.

És igen, van pátosz is. És vannak tényleg konkrét hősi beállítások, epikus(nak szánt) zenei aláfestéssel. De ha ezek felett szemet tudunk hunyni, olyasfajta szűk két órában lesz részünk, amit nem hiszem, hogy ennél átélhetőbbé lehetne tenni. Ez pedig legalább annyira múlott a színészeken, mint a vizuális effekteken. Peter Berg, rendező biztos kézzel végzi a munkáját, a történetvezetés feszes, és ha a fenti negatívumokat leszámítjuk, akár sallangmentesnek is nevezhető. Amúgy is olyan pasasnak tűnik, aki rendez egy filmet a stúdiók kénye-kedve szerint (lásd: Hancock vagy Battleship), hogy aztán készíthessen a saját szájízének megfelelőket is (lásd: The Kingdom vagy Lone Survivor). Önéletrajzi intermezzo keretében megjegyezném, hogy személyes kedvencem, The Rundown kissé kilóg ebből a felosztásból, de ennyi engedtessék meg nekem, az a film ugyanis úgy fasza, ahogy van.

És ha már színészek: ha valaki nekem azt mondja, hogy Marky Mark Wahlberg egyszer együtt fog játszani John Malkovich-csal és Kurt Russell-lel, és minőségben alig marad majd el tőlük, hát minimum meglepődöm, pedig pontosan ez történt. És mondhatnánk, hogy ez utóbbi kettő játszik rosszabbul, de nem. Marky Mark Wahlberg egyszerűen csak jó ebben a filmben; a saját korlátai között, de tényleg minden tőle telhetőt megtesz, és tényleg jó. A látvány pedig (ha már az is említésre került) elsőosztályú. Dacára annak, hogy a film nagy részét kézikamerával rögzítették, nem rángatják a képet, csak pont annyira, hogy a néző az események sűrűjében érezze magát. A fúrótorony méreteit minden gond nélkül sikerül átadni, maga a katasztrófa pedig annyira közel kerül hozzánk, hogy szinte érezzük a perzselő hőséget.

Ilyenkor általában azt szoktam mondani: kellemes szombat esti szórakozás, de a valóság az, ami ezt most nem engedi. Az akciófilmes vonal biztosítja, hogy ne nagyon legyen lehetőségünk fészkelődni a székünkben, a dráma azonban túlságosan is elgondolkodtató ahhoz, hogy szórakoztatónak lehessen címkézni. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért én mégis ajánlom. Aki fogékony a témára, és hajlandó lenyelni néhány, a tálalásból adódó békát, az nemigen fog csalódni.