Érkezés (Arrival)

Amikor 12 titokzatos idegen űrhajó tűnik fel a világ különböző pontjain, az amerikai kormány felkéri Louise Banks, nyelvészprofesszort (Amy Adams) és Ian Donelly, fizikust (Jeremy Renner), hogy találjanak megoldást a hatékony kommunikációra.

Így foglalható össze tömören az Arrival története, de természetesen itt is többről van szó. És, ha jó szokásotokhoz híven ide jártok olvasni, el fogtok tekinteni attól, hogy ennél többet mondjak, mert, mint oly sokszor, ebben az esetben is megéri magunknak felfedezni az élményt.

Márpedig az élmény az egyedülállóhoz közeli. Gyönyörűen felépített, olykor megrázó, fantasztikus zenével van aláfestve, tanulságos és elgondolkodtató. Sőt nem túlzás azt mondani, ez a film Amy Adams jutalomjátéka, mindenki más a saját kvalitásainak megfelelően asszisztál ehhez, ő van a középpontban, és bele is ad mindent, amit csak tud.

Szeretem az ehhez hasonló scifiket. Még ha nem sok újat is mondanak, szeretem az érzést, ahogy magukba szippantanak, ahogy megdolgoztatják az agyamat. Ilyen az Arrival: ha megtaláljuk vele a közös hangot, észrevétlenül nyűgöz le, de nem a látványvilágával, hanem a mögötte rejlő intelligenciával. A zene pedig együtt lüktet a képekkel, időnként nyomasztó sound design a hatásfokozás kedvéért, többségében azonban észre sem vesszük, csak ott van, árad felénk, tökéletes egységet alkotva a vizualitással.

De a tanulságot, a végső konklúzió levonását rátok hagyom, ahogy a film is teszi. Nem kenyerem az olvasó szájába rágni mindent, és örülök, hogy akad még olyan rendező Hollywoodban, mint Denis Villeneuve, aki hasonlóan van ezzel. Feltételezi, hogy a néző rendelkezik a történet megértéséhez szükséges intelligenciával, és képes összeilleszteni a kirakós darabjait. Majd az idő eldönti, lesz-e még újranézési faktor a sztoriban, az viszont biztos, hogy a magam részéről most így elsőre tartalmas két órával lettem gazdagabb.